#Lélek

Mindennapi odafigyeléssel a kiégés ellen

2022.07.25.
3 perces olvasási idő

A kellő odafigyelés és a tudatosság segíthet abban, hogy a kiégést megelőzzük. A jelenség első számú okozója, a stressz csökkentése már csak azért is emberpróbáló feladat, mivel a leginkább akkor van rá szükségünk, amikor azt gondolnánk, hogy erre aztán igazán nincs most időnk. A kiégés veszélyeztetettjeinek azonban egyet biztosan szem előtt kell tartaniuk: arra van időnk, amire szakítunk.

A mindennapi odafigyelés lehet a kulcsszó a kiégés megelőzésében. E fogalom áll a stressz kezelésének egyik olyan módszerének a középpontjában, amely az utóbbi néhány évben nagy szakmai figyelmet kapott. „Az odafigyelés a munkában való megfulladás ellentéteként értelmezhető” – véli a módszerről Stefan Schmidt, a freiburgi Klinika pszichológusa – „és a gyakorlatban azt jelenti, hogy az éppen adott időszakra és az általa adott problémákra koncentrálunk. Mindez azt jelenti, hogy meg kell tanuljunk tudatosan arra figyelni, amit éppen csinálunk” – mondja a szakterület kutatója, s hozzáteszi: „ez a tudatos odafigyelés minden pillanatunkban érvényes kell legyen; ennél fogva a légzésnek és az étkezésnek is működjön tudatosan!. Gyakorolhatunk is: nagyon alaposan meg kell ízlelnünk minden falatot, amit a szánkba veszünk.”

A tudatosság és odafigyelés alapvetően tehát minden tevékenységre kiterjeszthető: „a tusolásra, vagy egy teáskanál elmosogatására is, s nem azt jelenti, hogy egyes dolgok esetében különös gondossággal kell eljárjunk, hanem az odafigyelést szokássá kell tennünk” – véli Schmidt, aki mindezt egy-egy nyolc estén át tartó, minden részletre kiterjedő, aprólékos kurzuson osztja meg pácienseivel. A tréningek egyik legfontosabb hozadéka, hogy a résztvevők megtanulják, hogyan lépjenek fel hatékonyan a stressz ellen. „A kurzus utáni pozitív változások a résztvevők agyi aktivitásán is leolvashatók” – hangsúlyozza a pszichológus – „Az odafigyelés gyakorlását ajánlatos már azelőtt elkezdeni, mielőtt a stressz és vele együtt a kiégés veszélye túl naggyá válna. A probléma viszont pontosan abban rejlik, hogy a stressz ellen legkésőbb akkor kell fellépni, amikor úgy érezzük, hogy egyáltalán nincs rá időnk a sok határidős teendő és felelősség közepette.”

„A kiégés veszélye által fenyegetetteknek azt is meg kell tanulniuk” – véli Schmidt – „hogy amire igazán akarunk, arra igenis tudunk időt szakítani. De e kijelentés belátásának az a feltétele, hogy saját veszélyeztetettségünkkel tisztában legyünk. Aki nem óhajtja a változást, és nem nyitott a megoldásra, annál nagyon nehéz bármiféle sikert elérni” – magyarázza Schmidt olyan speciális tréningeken, amelyeken a résztvevők soraiban orvosok és terapeuták foglalnak helyet.

A kiégés fázisai

A kiégés csupán egy - hónapokig, vagy akár évekig tartó - folyamat utolsó stádiuma. „Egy olyan mélypontot jelent, amely eléréséért nagyon sokat teszünk” – mondja a jelenségről Nicole Truckenbrodt, a kiégés feldkirchen-westham-i szakértője. A szakirodalomban az angol megfelelőjével burn out-nak is nevezett folyamathoz vezető út egyénenként különböző lehet, azonban az egyes fázisok mindenki esetében élesen elkülönülnek egymástól.

1. fázis: az ambiciózus munkavállalót a sikerre és sikerességre való törekvés lángja fűti, csak az elérendő cél lebeg lelki szemei előtt, s úgy érzi, hogy minden befektetett energia megtérül, hiszen karrierje szépen ível felfelé, mind a felettesek, mind az üzleti partnerek elégedettek. Egyre többször éli át az „igen, sikerült, megcsináltam” élményét, ugyanakkor a regenerációra sem idő, sem – legalábbis látszólag – igénye nincs.

2. fázis: a stressz ebben a szakaszban jelentkezik először érezhetően. Az érintett energiatartalékai lassan elfogynak, a belső „akkumulátor” feltöltésére – látszólag – nincs lehetőség. Apránként a teljes kimerültség jelei ütik fel fejüket, s a stressz hátfájás, alvászavar vagy izomgörcsök formájában manifesztálódik. A munka okozta öröm és sikerélmény alábbhagy, míg a perfekcionizmus ugyanakkor nem csökken. Az önmagával szembeni elvárások ebből adódóan egyre irreálisabbak lesznek.

3. fázis: az önmagával szembeni keménységgel megpróbálja a régi teljesítményt visszahozni, ám a sorozatos próbálkozások kudarcba fulladnak, még akkor is, amikor a stressz ellen sportolással és egészségesebb táplálkozással kíván védekezni. A sikertelenség és a belső elvárások összeegyeztethetetlenségéből adódó feszültség mindeközben nő. A kollégák és barátok részéről érkező segítségnyújtást sok esetben kritikaként veszi, és visszautasítja.

4. fázis: a mókuskerék tempója tovább nő, a munkavállaló még több időt tölt munkával, még több projektért vállal felelősséget, és ezzel „összhangban” még több munkát visz haza magával – miközben már az utolsó energiatartalékait mozgósítja, de koncentrációja és teljesítőképessége csökken. Egyre gyakoribbak az olyan jellegű hibák, amelyeket korábban soha nem követett volna el. Ebből következik, hogy önértékelése folyamatosan csökken, míg a kudarctól való félelme egyre csak nő. Mindehhez szívdobogás, alvászavar társul.

5. fázis: mind a test, mind a lélek felmondja a szolgálatot, az érintett – teljesítőképességének teljes összeomlásával – eljutott a kiégésig. A munkavégző-képesség akár hónapokra is felmondhatja a szolgálatot, a munkavállaló gyakran gyógyszeres és/vagy kórházi kezelésre szorul. Ám amennyiben az összeomlást előidéző okokat nem ismerik fel, és nem tesznek a megismétlődés ellen, mindezzel semmi sincs megoldva. A páciensek gyakran panaszkodnak arra, hogy úgy érzik, „szinte megbénultak”, s depressziós tüneteket, valamint öngyilkosságra való hajlamot is számos esetben diagnosztizálnak esetükben.

(KamaszPanasz)