Amikor szülőként túléljük a gyermekünkkel a dackorszakot, azt gondoljuk, oké, túl vagyunk a nehezén, pedig ez csak a gyakorló fázis a kamaszkorhoz. Van ebben valami, valljuk be őszintén!

Hiszen, amikor nap nap után olyan az otthonunk, mint egy világháborús csatamező, ahol nem tudjuk, mikor lépünk bombára és bármilyen empátiával, következetességgel stb. fordulunk serdülő csemeténk felé, ő visszakézből harap, akkor azért minden szülőnek fel kell kötnie azt a bizonyos nadrágot, ha fenn akarja tartani a jó szülő-gyerek kapcsolatot.

Vigasztaló gondolat legyen minden ezt az időszakot élő szülőnek, hogy (többnyire) ez a normális lezajlása a serdülésnek és idővel vége lesz! A hangulatingadozások, a határok folyamatos feszegetése, a kortárskapcsolatos abszolút uralma, az állandó 180^◦-os fordulatok, a generációs különbségekkel való haladás mind azt szolgálják, hogy megtalálják önmagukat, hiszen ez az identitás keresés időszaka, ami szükséges ahhoz, hogy önálló felnőttként megállják a helyüket a világban.

Ehhez pedig mit tehetünk szülőként?

Teremtsük meg a biztonságos bázis érzetét, ahogy tettük ezt totyogó korában is, amikor először elkezdett eltávolodni tőlünk, de mindig visszatérhetett a biztonságot adó anyai(vagy apai) karokba. Ha rendelkezésre állunk, amikor szüksége van ránk, tudja, hogy számíthat ránk (akár ha rossz döntést hozott, akár csak ha olyankor van beszélgethetnékje, amikor mi épp nem érünk rá), akkor van esélyünk, hogy aktív szerepet játszunk az életében továbbra is.

Bár szélmalom harcnak tűnhet, mégis fontos, hogy bár fokozatosan egyre kisebb mértékben, de mi hozzuk meg a szabályokat, állítsunk fel határokat. A folyamatos szabályok ellen való harcolásuk miatt hiábavaló próbálkozásnak tűnhet mindez, de mégis a korábban említett biztonságéreztet erősíti bennük, és ennek talaján lesznek képesek felelős, önálló döntéseket hozni később. Ehhez lépésről lépésre kell egyre nagyobb szabadságot adni számukra, hogy egyelőre biztonságos közegben gyakorolhassák a felelősségvállalást.

Mindezeket figyelembe véve kell hagynunk, hogy „leválljanak” szüleikről és felnőtté váljanak!

És a nagy kérdés: hol a határ, amikor már nem csak a kamaszos hangulatváltozásokról, a szokásos határpróbálgatásokról van szó? És ha túl vagyunk a határon, akkor mit tehetünk?

A legfontosabb talán, hogy észrevegyük, ha valami nagyon eltér a szokásostól: ha hirtelen markáns változást észlelünk az érdeklődésében, a szokásaiban, ha tartósan megváltozik a viszonyulása a hozzá közelállókhoz, ha drasztikus módon változik a tanulmányi eredménye. Amennyiben direkt módon próbálunk ezek okára választ kapni, szinte biztos, hogy totális elzárkózást fogunk kiváltani kamaszunkból. De ha például megpróbálunk bevonódni az ő érdeklődési körébe, ha elfogadást él meg a szülők részéről (mindkettő nehéz lehet időnként), akkor a fenntartott kapcsolat segíthet megoldani az aktuális problémát. És ne szégyelljünk segítséget kérni, akár egy szakembertől, ha a kapcsolatban a fonál újra felvételéhez szükség van külső támogatásra, mert hosszú távon mindenképpen megéri.

(Szerző: Máténé Áfra Viktória, pszichológus)