Milyen volna az élet panasz, bosszankodás és rosszindulat nélkül? Vajon meg lehet állni ezt, miközben olyan társadalomban élünk, ahol a panaszkodás népi hagyománnyá vált?

Hogy bírjuk panaszkodás nélkül?

Egyáltalán észrevesszük, hogy mennyire negatívak is tudunk lenni néha? Te kibírnál egy hetet panaszok nélkül? Azt hinnénk, könnyű feladat, de ahogy elkezdünk odafigyelni önmagunkra, tudatosulnak azok a kis elejtett megjegyzések, beszélgetések, át nem gondolt mondatok, amelyekkel akaratlanul is sérelmeinket, problémáinkat, nehézségeinket ecseteljük, azaz nem csinálunk mást, mint panaszkodunk.

Nagyon nehéz ezt megállni a mi pesszimista kultúránkban, ahol az emberek nagy részét az érdekli, hogy mi a baja a másiknak, és nem az, hogy milyen sikerek és örömöt keltő élmények érték az elmúlt időszakban. Mégis ennyi fiatal fenn tudja tartani a töretlen pozitív hozzáállását, és egy árva rosszindulatú megjegyzés vagy panasz sem bukkan fel a mindennapok során?

A panaszkodás akkor a legártalmasabb, ha észre sem vesszük, hogy csináljuk

„A panaszkodás mindig az éppen létező el nem fogadása.(...) Amikor panaszkodsz, áldozattá teszed magad. (...) Változtass hát a helyzeten tettel, vagy szükség esetén mondd el a véleményedet, és lépj ki a helyzetből, vagy fogadd azt el! Minden más őrültség.” (Eckhart Tolle)

Kibeszélni másokat a hátuk mögött nemcsak, hogy nem szép dolog, de saját magunknak is csak ártunk vele. A tudatos vagy akaratlan panaszkodással is időt és energiát szívunk el saját magunktól, negatívakká válunk, a negatív energia pedig letörtséghez vezet, lelkileg és testileg is megbetegít. Amikor rossz a kedvünk, semmi sem sikerül úgy, ahogy szerettük volna.

Figyelmünket a rossz dolgok tartják fogságban, így egy idő után a jót, a pozitívat észre sem tudjuk már venni. Emellett a negativizmus terjed, könnyen át tudjuk másokra is ragasztani, aminek nem minden barátunk örül, és egy idő után azt vesszük észre, hogy eltávolodnak tőlünk. Akik pedig megmaradnak a környezetünkben, azok a hozzánk hasonlóan negatív emberek.

Amikor valami nyomja a szívünket, és ezt megbeszéljük egy jóbarátunkkal, az nem panaszkodás. Mindig kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor szükségünk van segítségre. Ha átbeszéljük valakivel a nehézségeinket, egy pár külső szem tud abban segíteni, hogyan másszunk ki a gödörből, milyen lépéseket tegyünk.

Ezzel ellentétben a panaszkodással nem változik semmi sem, a saját belső lelki feszültségeinken enyhítünk ugyan, de mivel a problémás helyzet megmarad, újra és újra feszültséget fog bennünk kelteni! Ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, és rémesen sajnálhatjuk és sajnáltathatjuk magunkat mindezért.

Panaszkodás helyett lépj a tettek mezejére

Minden probléma, betegség vagy tragédia egyben fejlődési lehetőség is az életünkben, és addig újra visszatér, és megmarad mellettünk, amíg meg nem tanulunk vele kezdeni valamit.

• Ha valami zavar a barátod, barátnőd viselkedésében, neki mondd el, ne a háta mögött beszéld ki!
• Ha eleged van egy helyzetből, akkor próbálj meg változtatni rajta, ne csak keseregj!
• Ha pedig sehogyan sem lehet a környezeten és a körülményeken alakítani, akkor magadon, magadban változtass!

Mindig van választási lehetőségünk. Te döntesz arról, hogyan éled meg az eseményeket! Úgy, hogy folyamatosan valami szörnyűség történik veled, vagy úgy, hogy most ez épp így történt, fontos tanulságokkal szolgált a dolog, ettől is fejlődtél, és legközelebb majd máshogy lesz.

Légy az az ember, akinek te is szívesen lennél a társaságában! Figyeld meg, mi történik, ha pozitív dolgokról kezdesz el beszélgetni, megdicséred a másikat, mosolyogsz az emberekre, örülsz a barátaid örömének. Ha kitartóan gyakorolod ezt, másmilyen lesz a világod, vissza fognak rád mosolyogni az emberek!

(Ujpál Zsófia, pszichológus)