Lehet meleg a fiam?
2021.09.27.
Tisztelt Válaszadó!
Jómagam nem kamasz vagyok, de kamasz gyereket nevelek. Bár nekem mindig az volt és lesz az első, hogy a gyermekeim örömben, boldogságban nevelkedjenek, majd a későbbiekben a párkapcsolataik is boldogok legyenek. Persze biztos, hogy súrlódás mentes párkapcsolat nincs. Ez nem is várható el.
Ami miatt megkerestem Önt/Önöket, az a legkisebb fiam esete. A gyermekem 2004. október 15-én született, vagyis még csak 16 éves (tizenhét lesz jövő hónapban). Én is voltam kamasz, így nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy ebben az életkorban rendszeresen visszatérő téma a szex és a szexualitás. Az a gyerek, aki ebből bármilyen okból ki szeretne maradni, azt a társai megbélyegzik. Ha a gyereknek van elég bátorsága, vagy a szülő jobban figyel a jelekre, akkor a gyerek könnyebben megnyílik előtte. Persze esetenként nem a teljesség igénye nélkül teszi meg a gyerek. A gyerek református általános iskolába járt negyedik osztályig, majd egy nyolcévfolyamos gimnáziumba jelentkezett. A felvételire osztályzat alapján) 50/48 pont, majd az írásbelin magyarból 50/48, matekból 50/49 pontot szerzett, aztán szóbelin magyarból a megszerezhető 20 pontból 19 pontot kapott, matekból 15/13 pont, természetből 15/14 pontot szerzett. Így összesen megszerezhető 200 pontból 191 pontot szerzett. Az iskola két-két angolos és németes osztályt terveztek akkor indítani, így bőven volt hely (az első 65 főnek beiratkozás esetén garantált helye volt, míg max. 10 helyet fent tartottak az esetleges évismétlőknek, további helyek is voltak az un. „lemorzsolódóknak”, vagyis azoknak, akik bár jó eredményt értek el, de nem iratkoznak be, a fiam ötödik legjobb pontszámmal jutott be, ráadásul az eljárásban résztvevő osztálytársai közül kimagasló pontszám volt, hisz az osztályon belüli második legmagasabb pontszám 183 volt, ami a 41. helyhez volt elegendő, míg a harmadik legnagyobb pontszám már 170 volt, ami éppen csak kicsúszó 66. helyre volt jó).
Nagyjából félévvel a tanévkezdés után vettem észre, hogyha bármerre megyünk, akkor sandán néz mindkét nem után. Persze nem feltűnően és nem rendszeresen. Azt is észrevettem, hogyha egy közlekedési megállóba vagy egy parkba, vagy egy „köztéri” padra leülünk, néhány másodperc után reflexszerűen keresztbe teszi a lábát. Itt nem a bokánál való keresztezésre vagy combnál fektetett „V” alakban való keresztezésre gondolok. Ezáltal erről megpróbáltam leszoktatni, majd úgy voltam vele, hogy idővel úgy is abbamarad, ez a fiúktól igen távol álló szokás. Ez ugyanis – tapasztalataim szerint – sokkal jellemzőbb a biszexuális vagy inkább a homoszexuális fiúkra. Eközben persze megpróbáltam éreztetni a gyerekkel, hogy nekem bármikor és bármit elmondhat. A gyerek a legtöbb témában így legalább hozzám. De nagyjából két év után lemondtam arról, hogy a lábkeresztezés (combján keresztül rakja át a másik lábát), amihez párosult az, hogy egyre visszahúzódóbb és csendesebb lett. Egyre visszaszorult az otthonról való eljárkálása is. Sajnos észrevettem, hogy egyre kevesebb haverja van. Annak ellenére, hogy imád tanulni és már-már kitűnő tanuló, mégis kezdtem úgy érezni, hogy nem igazán szeret bejárni. Egyszer, amikor a férjem – az édesapja – dolgozott hétvégén és ketten voltunk otthon, akkor leültettem és nem eresztettem addig, ameddig fel nem vázolja a kialakult helyzet okait. Éreztem (és ezt máig érzem), hogy nem mondott el mindent. Azt viszont felfedte, hogy állandóan zrikálja őt egy nagyobb csoport az osztályon belül, mert kimarad bizonyos témákból. Ezen cselekmények hangosabb képviselői a fiúk, de néhány lány is van köztük. Ez az osztály egyik fele. A másik fele pedig többé-kevésbé némán tűri, mert félnek a hangadóktól, talán egy-két lány, ill. fiú megy oda időnként hozzá, de ők is inkább sulin kívül, amikor már nincsenek ott a hangadók. Voltunk bent mi is az iskolába. Beszéltünk az osztályfőnökével és az igazgatóval is. Akkor átmenetileg, mintha javult volna a helyzet. De nem volt már mit tenni, így ez év szeptemberére e dolgok miatt iskolát váltottunk. A gyerek úgy tűnt, hogy eleinte nem támogatta ezt a döntésünket, de most szűk 1 hónappal a tanévkezdés után azt látom, hogy sokkal felszabadultabb, boldogabb és újra vannak barátai is. Bár tény, hogy még mindig van olyan téma, amiről még velem sem mer beszélni. Tegnapelőtt (szombat) és tegnap (vasárnap) is szóba hoztam a barát/barátnő kérdéskört. Amikor a barátnőre kérdeztem rá, akkor lesütötte a szemét. Amikor a barátra – mármint esetleges olyan barátra – kérdeztem rá, akkor is ugyan lehajtotta a fejét, de mintha el is sírta volna magát. Úgy érzem, hogy ő már tisztában van magával, csak képtelen ezt mások előtt felfedni, mert fél a lenézéstől, a megbélyegzéstől. Amikor a „barát” kérdéskört oly jelleggel teszem fel, mint sugallva, hogy intim kapcsolati „barát”, akkor mintha először felcsillanna a szeme, majd lesüti a fejét és elpityeredik, de mondani nem mond semmit, pedig én sokszor hangoztattam már azt, hogy nekem az a fontos, hogy a gyermekeim így vagy úgy boldogok legyenek az életükben. Ráadásul egyre inkább ezt kommunikálja a férjem is.
Valós lehetőség lehet az, hogy a fiam szexuálisan más? Mekkora segítség lehet az számára, hogy van egy vállaltan meleg osztálytársa és egy leszbikus osztálytársnője, akik mellett egy emberként van ott az osztály?
Sőt! A vállaltan meleg srácot leginkább a fiúk védik és óvják, tartják benne a lelket. A csajnál vegyesebb a kép. A fiam egyik új haverja hétvégén volt nálunk. A fiúval a férjem és én is váltottunk néhány szót. A srác (Norbi) utalt rá, hogy a fiam túl jó lelkű és soha, senkit nem akar megbántani, amivel itt is megpróbáltak pár napig visszaélni egyesek, de gyorsan lehiggadt a társaság. Úgy látja, hogy Vincével (fiam) hasonló a helyzet, mint Ábellel (vállaltan meleg osztálytárs), csak az utóbbinak megvolt a kellő bátorsága a felvállaláshoz, pedig tudta, hogy a szülei megvetik a melegeket, ami a coming out-ja után kissé változott. Vince esetében feltűnt, hogy mi elfogadóbbnak tűnünk, de mégis fél. Kiderült, hogy Norbi édesanyja pszichiáter és pszichológus is egyben. Egyébként ő is az szeretne lenni.
Megkértem Norbit, hogy segítsen Vincének, amiben csak tud, hisz ha úgy érzi, akkor vélhetően előbb nyílik majd meg egy hozzá korban közelebb állónak, mint a szüleinek. Már, hogyha van valóság alapja a félelmemnek.
(2021. szeptember 25.)
Üdvözlettel:
Irma
egy kamasz fiát féltő édesanya
Jómagam nem kamasz vagyok, de kamasz gyereket nevelek. Bár nekem mindig az volt és lesz az első, hogy a gyermekeim örömben, boldogságban nevelkedjenek, majd a későbbiekben a párkapcsolataik is boldogok legyenek. Persze biztos, hogy súrlódás mentes párkapcsolat nincs. Ez nem is várható el.
Ami miatt megkerestem Önt/Önöket, az a legkisebb fiam esete. A gyermekem 2004. október 15-én született, vagyis még csak 16 éves (tizenhét lesz jövő hónapban). Én is voltam kamasz, így nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy ebben az életkorban rendszeresen visszatérő téma a szex és a szexualitás. Az a gyerek, aki ebből bármilyen okból ki szeretne maradni, azt a társai megbélyegzik. Ha a gyereknek van elég bátorsága, vagy a szülő jobban figyel a jelekre, akkor a gyerek könnyebben megnyílik előtte. Persze esetenként nem a teljesség igénye nélkül teszi meg a gyerek. A gyerek református általános iskolába járt negyedik osztályig, majd egy nyolcévfolyamos gimnáziumba jelentkezett. A felvételire osztályzat alapján) 50/48 pont, majd az írásbelin magyarból 50/48, matekból 50/49 pontot szerzett, aztán szóbelin magyarból a megszerezhető 20 pontból 19 pontot kapott, matekból 15/13 pont, természetből 15/14 pontot szerzett. Így összesen megszerezhető 200 pontból 191 pontot szerzett. Az iskola két-két angolos és németes osztályt terveztek akkor indítani, így bőven volt hely (az első 65 főnek beiratkozás esetén garantált helye volt, míg max. 10 helyet fent tartottak az esetleges évismétlőknek, további helyek is voltak az un. „lemorzsolódóknak”, vagyis azoknak, akik bár jó eredményt értek el, de nem iratkoznak be, a fiam ötödik legjobb pontszámmal jutott be, ráadásul az eljárásban résztvevő osztálytársai közül kimagasló pontszám volt, hisz az osztályon belüli második legmagasabb pontszám 183 volt, ami a 41. helyhez volt elegendő, míg a harmadik legnagyobb pontszám már 170 volt, ami éppen csak kicsúszó 66. helyre volt jó).
Nagyjából félévvel a tanévkezdés után vettem észre, hogyha bármerre megyünk, akkor sandán néz mindkét nem után. Persze nem feltűnően és nem rendszeresen. Azt is észrevettem, hogyha egy közlekedési megállóba vagy egy parkba, vagy egy „köztéri” padra leülünk, néhány másodperc után reflexszerűen keresztbe teszi a lábát. Itt nem a bokánál való keresztezésre vagy combnál fektetett „V” alakban való keresztezésre gondolok. Ezáltal erről megpróbáltam leszoktatni, majd úgy voltam vele, hogy idővel úgy is abbamarad, ez a fiúktól igen távol álló szokás. Ez ugyanis – tapasztalataim szerint – sokkal jellemzőbb a biszexuális vagy inkább a homoszexuális fiúkra. Eközben persze megpróbáltam éreztetni a gyerekkel, hogy nekem bármikor és bármit elmondhat. A gyerek a legtöbb témában így legalább hozzám. De nagyjából két év után lemondtam arról, hogy a lábkeresztezés (combján keresztül rakja át a másik lábát), amihez párosult az, hogy egyre visszahúzódóbb és csendesebb lett. Egyre visszaszorult az otthonról való eljárkálása is. Sajnos észrevettem, hogy egyre kevesebb haverja van. Annak ellenére, hogy imád tanulni és már-már kitűnő tanuló, mégis kezdtem úgy érezni, hogy nem igazán szeret bejárni. Egyszer, amikor a férjem – az édesapja – dolgozott hétvégén és ketten voltunk otthon, akkor leültettem és nem eresztettem addig, ameddig fel nem vázolja a kialakult helyzet okait. Éreztem (és ezt máig érzem), hogy nem mondott el mindent. Azt viszont felfedte, hogy állandóan zrikálja őt egy nagyobb csoport az osztályon belül, mert kimarad bizonyos témákból. Ezen cselekmények hangosabb képviselői a fiúk, de néhány lány is van köztük. Ez az osztály egyik fele. A másik fele pedig többé-kevésbé némán tűri, mert félnek a hangadóktól, talán egy-két lány, ill. fiú megy oda időnként hozzá, de ők is inkább sulin kívül, amikor már nincsenek ott a hangadók. Voltunk bent mi is az iskolába. Beszéltünk az osztályfőnökével és az igazgatóval is. Akkor átmenetileg, mintha javult volna a helyzet. De nem volt már mit tenni, így ez év szeptemberére e dolgok miatt iskolát váltottunk. A gyerek úgy tűnt, hogy eleinte nem támogatta ezt a döntésünket, de most szűk 1 hónappal a tanévkezdés után azt látom, hogy sokkal felszabadultabb, boldogabb és újra vannak barátai is. Bár tény, hogy még mindig van olyan téma, amiről még velem sem mer beszélni. Tegnapelőtt (szombat) és tegnap (vasárnap) is szóba hoztam a barát/barátnő kérdéskört. Amikor a barátnőre kérdeztem rá, akkor lesütötte a szemét. Amikor a barátra – mármint esetleges olyan barátra – kérdeztem rá, akkor is ugyan lehajtotta a fejét, de mintha el is sírta volna magát. Úgy érzem, hogy ő már tisztában van magával, csak képtelen ezt mások előtt felfedni, mert fél a lenézéstől, a megbélyegzéstől. Amikor a „barát” kérdéskört oly jelleggel teszem fel, mint sugallva, hogy intim kapcsolati „barát”, akkor mintha először felcsillanna a szeme, majd lesüti a fejét és elpityeredik, de mondani nem mond semmit, pedig én sokszor hangoztattam már azt, hogy nekem az a fontos, hogy a gyermekeim így vagy úgy boldogok legyenek az életükben. Ráadásul egyre inkább ezt kommunikálja a férjem is.
Valós lehetőség lehet az, hogy a fiam szexuálisan más? Mekkora segítség lehet az számára, hogy van egy vállaltan meleg osztálytársa és egy leszbikus osztálytársnője, akik mellett egy emberként van ott az osztály?
Sőt! A vállaltan meleg srácot leginkább a fiúk védik és óvják, tartják benne a lelket. A csajnál vegyesebb a kép. A fiam egyik új haverja hétvégén volt nálunk. A fiúval a férjem és én is váltottunk néhány szót. A srác (Norbi) utalt rá, hogy a fiam túl jó lelkű és soha, senkit nem akar megbántani, amivel itt is megpróbáltak pár napig visszaélni egyesek, de gyorsan lehiggadt a társaság. Úgy látja, hogy Vincével (fiam) hasonló a helyzet, mint Ábellel (vállaltan meleg osztálytárs), csak az utóbbinak megvolt a kellő bátorsága a felvállaláshoz, pedig tudta, hogy a szülei megvetik a melegeket, ami a coming out-ja után kissé változott. Vince esetében feltűnt, hogy mi elfogadóbbnak tűnünk, de mégis fél. Kiderült, hogy Norbi édesanyja pszichiáter és pszichológus is egyben. Egyébként ő is az szeretne lenni.
Megkértem Norbit, hogy segítsen Vincének, amiben csak tud, hisz ha úgy érzi, akkor vélhetően előbb nyílik majd meg egy hozzá korban közelebb állónak, mint a szüleinek. Már, hogyha van valóság alapja a félelmemnek.
(2021. szeptember 25.)
Üdvözlettel:
Irma
egy kamasz fiát féltő édesanya
Szakértőnk válasza a Lehet meleg a fiam? kérdésre
Kedves Irma! A szülői támogatás nagyon sokat jelent bármilyen nehézség esetén, akár iskolai zaklatásról, akár szorongásról, akár esetleg a szexuális beállítódás felvállalásáról van szó. Ez utóbbi nyilván egy hosszabb folyamat, siettetni, erőltetni nem lehet. A feltétlen szeretet és elfogadás az, ami megerősíthet egy kamaszt a saját érzéseiben, önmaga elfogadásában. Szakember segítségét bármikor érdemes lehet igénybe venni (akár ha "csak" életvezetési tanácsadásra van valakinek szüksége),de ha a serdülőknél a hangulatingadozás túllép az átlagos határon vagy nagy mértékben változik a viselkedése, tanulmányi eredménye,akkor mindenképpen érdemes pszichológushoz fordulni.
