Problémák

ora 2011-10-12 20:48:36
Kedves szakértő!
Már egészen kis koromban szüleim elváltak, és szemtanúja voltam akkor annak, hogy folyton veszekednek, sőt, apám nemegyszer megverte anyámat. Ezután gyakorlatilag elrángatott magához, majd vele éltem éveken keresztül, mire a bíróság úgy döntött, hogy anyámnál lehetek. Így utólag visszagondolva nagyon jól érzem, hogy akkor féltem apámtól. Nem mertem neki mondani semmit, sokszor sírtam, de igyekeztem úgy, hogy ő ne lássa. Nagyon sokszor, amikor lecseszett valamiért, már ott voltak a könnycseppek a szemembe, mert rengetegszer igazságtalannak tartottam, de ekkor sem mertem mondani semmit, sőt, sírni sem mertem előtte. Persze, gondolhatja az ember, hogy csak egy iskolás korú gyerek szokásos engedelmetlensége miatt volt, de ez nem így van, itt teljesen másról volt szó. Ekkor is még csak alsó tagozatos voltam, de emlékszem, hogy félve mentem haza, mert már tudtam előre, hogy megint egy nagy adag fejmosást kapok, ha éppen egy általa nem jónak ítélt jegyet hoztam. Apám soha nem vert meg, nem is attól tartottam, hogy megverne, hanem egyszerűen lelki terrornak éreztem, amit tesz..Későbbiek folyamán a szerinte rossz magatartásomra hivatkozva a számítógépemet elvette, pedig itt tudtam volna a barátaimmal beszélgetni. Akkor még maradt a TV. De amikor meglátta, hogy gép hiányában TV-zek, vagy zenét hallgatok, akkor a következő szankció az volt, hogy ezeket is elvette. Nem maradt gyakorlatilag semmim, féltem hazamenni, ha már egy rosszabb jegyet kaptam, a délutánjaim üresek voltak.
Később anyámhoz ítélt a bíróság, mint ezt korábban írtam. Valójában már évek óta erre vártam, de ezt nem mertem neki mondani. Az ítélet napján amikor hazajött, akkor is minden dühét rajtam töltötte ki, engem okolt.
Már évek óta anyámmal élek, jelenleg az érettségire készülök, látható tehát, hogy már évek teltek el. Eleinte anyámmal jó volt a viszonyom. Az évek során azonban, ahogy kamaszodtam egyre több lett a nézeteltérés. Anyám vallásos, engem is így nevelt, de én nem követem ezt, nem járok velük templomba, és nem is hiszek az egészben. Ezt eleinte nem nagyon akarta elfogadni.
Van pár haverom, akikkel szívesen lógok, de ők nem az iskolából. Természetesen a kamaszkor miatt sem könnyű egy tini élete, de bennem -feltehetően a kiskoromban átélt dolgok- életre szóló nyomokat hagytak: a háziorvosom szerint szorongok, és én is így látom a helyzetet. Az iskolában így érzem magam, az utcán is. Nem vagyok egy verekedős fajta, de az évek alatt néha ez is kellett. Sokszor szivatnak a suliban. Persze nem csak engem, nem is sajnáltatom magam, hogy "mindenki engem piszkál", mert ez nincs is így. Az osztályban sokan piszkálnak sokakat, viszont én lehet, hogy ezt magamra veszem, vagy csak engem visel meg, de sokszor már nem akartam menni emiatt iskolába. Szerencsére, ahogy múltak az évek a középiskolában, az ottani társaság is komolyodott, így mostanság már egyre ritkábban az osztályon belüli szemétkedések.
Így tehát főleg régebben, de azért még mostanság is, szorongva járok iskolába. Nem tartom magam szépnek, de kifejezetten rondának sem. Az osztályban viszont mindig mondogatják, hogy "ilyen fejjel nem lesz barátnőd", meg egymás között mondogatják, hogy "nézz már rá, hogy néz ki", meg ilyesmi. Ezek tesznek arra is egy lapáttal, hogy már az utcán sem megyek szívesen, meg sehova, mert azt hiszem, hogy mindenki rólam beszél. Tudom, hogy feltehetően nem, de mégis így érzem, és erről nem tud lebeszélni senki. Az utcán esténként félve megyek haza, azt is mindig figyelem a lépcsőházban, hogy nem törtek-e be, stb... A betegségek terén is szorongok, nem tudom, hogy ez sima hipochondria, vagy a szorongás miatt van-e, de félek a betegségektől, mindig azt hiszem, hogy valami komoly bajom van.
Anyukámmal azóta sokat veszekedünk, annak örülök, ha nem vagyok itthon, és a haverjaimmal lóghatok. Apámmal eközbe pedig érdekes fordulat történt, mert vele inkább kijövök azóta, de még továbbra is félek tőle, meglepő módon ha valahova el akarok menni, vagy valamit akarok, akkor is nagyon félve állok hozzá, hogy beszéljek vele.
Emellett mostanság kénytelen vagyok elfogadni, hogy úgy érzem, nem a lányok érdekelnek. Sokáig próbáltam ellene tenni, már úgy éreztem a végén, hogy teljesen normális vagyok. De mára be kellett látnom, hogy meleg vagyok. Ismét szerelmes lettem egy másik fiúba. Sajnos sejtem, hogy ebből a kapcsolatból nem lesz semmi, vele csak barátok vagyunk, és nem is merek neki többet elmondani. Sokat csalódtam már, sokan árultak már el titkokat, nem szeretném, ha ez is így végződne, és még a barátságunk rovására menne. Ám ez megint csak egy plusz nehezítő tényező, ami elősegítheti az amúgy is erős szorongási tüneteket, hiszen erről nem beszélhetek nyíltan senkinek.
Az általam leírt tünetek megnehezítik a mindennapjaimat, nem tudom, hogy mit tegyek. Gondoltam arra, hogy felkeressek egy pszichológust, de erre nincsen pénzünk sajnos :S Mit tud tanácsolni? Hogyan enyhíthetném a tüneteket?
Elnézést kérek a hosszú levélért, de már ki kellett magamból írnom. Köszönöm szépen, hogy elolvassa, és hogy válaszol!

Szakértőnk válasza a Problémák kérdésre

Kedves Levélíró!

Szerintem olvasd el újra, amit kiírtál magadból, mert tartogathat számodra érdekes összefüggéseket, melyek segíthetik a fejlődésedet és utat mutathatnak a szorongásod legyőzéséhez. Mintha visszatérő elem lenne az az apukáddal kapcsolatos élményed, hogy kiszolgáltatott vagy vele szemben és ahelyett, hogy szembeszállnál vele, csendben maradsz és tűrsz. Így, amikor úgy érzed valami miatt, hogy valaki föléd kerekedik, előjöhet ez az élményed és a hozzá kapcsolódó viselkedésmódod, mint megküzdési stratégia. Keress esetleg olyan helyzeteket, melyekben tudatosan gyakorolhatsz más, akár teljesen ellentétes viselkedésmódot és sikerélményeket is gyűjthetsz vele kapcsolatban. Próbálkozz esetleg tipikusan férfias dolgokat csinálni, melyeknek általában része a domináns viselkedés. Az, hogy apukáddal szemben nem volt lehetőséged érvényesíteni az akaratodat, nem jelenti azt, hogy mással szemben sincs! Ne hagyd, hogy piszkáljanak, állj ki magadért! Azzal kapcsolatban pedig, hogy úgy érzed, nem a lányok érdekelnek, szerintem még ne címkézd fel magad, hanem engedd, hogy alakuljanak az érzéseid a másik nemmel és a férfiasságoddal kapcsolatban.

Mindenképpen jó ötletnek tartanám, hogy személyesen is pszichológus segítségét kérjed! Nem mindenhol kell fizetni, van kórházak pszichiátriáján is mód ambuláns kezelésre és a nevelési tanácsadókban is vállanak diákokat. Nézz utána bátran!

Minden jót!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések