Gyűlölök élni
2016.04.02.
Tisztelt Szakértők!
Nem is tudom hova forduljak a problémámmal, mert elég hosszú és összetett, de remélem fognak tudni tanácsot adni.
21 éves lány vagyok. Kb. 7 éves koromig hármasban éltünk a szüleimmel, az volt életem legszebb időszaka. Aztán összeköltöztünk az apai nagyszüleimmel... Pár évre rá szüleim elváltak, apám elköltözött egy másik nővel, egy ideig persze gyakran találkoztunk... De most már nagyon elhanyagol. Közben elvégeztem a sulikat, van egy szakmám, munkába állás előtt vagyok+egy kiszakadt óvszer miatt is rengeteget stresszeltem+anyám is elköltözött most januárban. A nagyszüleim és közte folyamatos volt az utálkozás, a gyűlölködés, a végén már előttem se fogták vissza (alig várták hogy elköltözzön, mert utálták látni, és most is minek jön, utálják hogy csak beállít HOLOTT HOZZÁM JÖN! Nem ezekhez a nyomorékokhoz...) Na persze anyám se jobb. Nem sokat törődött velem, alig beszéltünk egymással... Csak őt senki nincs aki megvédje, mert ezek apámmal összefogtak ellene. Szóval amolyan villámhárító vagyok. Mert ha anyám szóba kerül, csak rosszakat mondanak róla. Szemét banda mind. Az ilyen miért vállal kölyköt?? Én nem kértem, hogy itt lehessek! (állítólag nehezen is jöttem össze, hát mi ez ha nem jel hogy ami nem megy nem kell erőltetni?!) Egy merő depresszió, végtelen düh vagyok... Ha valaki hozzám szól közülük vagy sírva fakadok vagy ingerlékeny leszek. Utálok itt lenni, gyűlölök, de nincs pénzem elköltözni, és munkába se vesznek fel sehova, hiába mennek az önéletrajzaim... Itthon is folyamatosan cseszegetnek, főleg az idegesít, amikor a papám mert az aztán semmit nem tud rólam! Mondja boldog boldogtalannak hogy milyen lusta vagyok nem akarok dolgozni, pedig próbálkozok! De az már nem ér semmit se. Nem is ismer, elkönyvelt egy idegbeteg idiótának, mert nem tudom feldolgozni, hogy a szüleim elhagytak és mindenki gyűlöl mindenkit. Azt várom már hogy legyen valami halálos betegségem, és elvigyen, mert ezt nagyon utálom ami megy, le se tudom írni igazán. Azért is gondoltam betegségre, mert minden nap fáj a gyomrom délelőtt és hányingerem is nagyon sokszor van. Előtte meg vagy 3 hétig voltam influenzás! Minden nap szomorú vagyok, ideges, ingerlékeny, sírok. És a környezetemből sem vesz senki komolyan! Azt hiszik ilyen vagyok. Azt senki nem látja hogy ezek tettek ilyenné! És hogy régen életvidám, boldog kislány voltam a szüleimmel!! A legszomorúbb hogy vannak állatkáim, akikre vigyáznom kellene.. De már ők se tartanak vissza a halál gondolatától. Ennél csak jobb lehet!
Persze ezeknek teljes családja volt hosszú ideig, azt nem fogják fel hogy mit tettek velem! Szívem szerint törnék zúznék, még ezeket is felpofoznám! Mert tönkretették az életemet, elvették a gyerekkoromat! (Normális helyzetben nekem kellett volna kilépnem belőle a "szüleim" segítségével!)
És még leírok pár konkrét példát ami baromi rosszul esett:
Most hárman maradtunk ebben a nagy házban, apai nagyszüleim meg sajna én. Apámnak szokott a testvére jönni a családjával ünnepekkor, van egy 28 éves mostohalánya. Rühellem. Teljes mértékben kiszolgáltatja magát..
Volt, hogy elvesztette a vonatjegyét, nagy patáliát csapott, mindenki azt a rohadt jegyet kereste (amit előtte minden egyes nap végiglobogtatott mindenkinek!) ez meg benn feküdt közben az ágyban és csetelt tovább a kis barátaival!! (Persze újat kellett neki nyomtatnom.) És mindez csak engem háborított fel!
Mindent széjjel hagy! Turkál az ételben, válogat!!!
És ami a legrosszabbul esett.. Először csak az anyja nélkül jöttek, mert még dolgozott. És ebédnél MINDENKI körülvette és elkezdte babusgatni, hogy szegényke hogy el van anyátlanodva jajj de cuki jajj de szomorú! Azt senki nem vette észre hogy közben én elvonultam a szobámba bőgni.. Ő van elanyátlanodva?! Mi a francot szóljak én?!
De persze semmi ellen nem emelhetem fel a szavam, nem szólhatok semmiért, mert akkor engem csesznek le.
(Konkrétan estére nem bírtam tovább nyelni és elordítottam a problémám KIS részét /ezt az elanyátlanodva dolgot/ a nagyszüleimnek, mert cseszegettek. Épp csak ők voltak a szobában. Papám egyből visszaordított, hogy mit ordítok?! Nem vagyok normális! De nem bántam meg! Hihetetlenül megkönnyebbültem utána...)
Bocsánat a kifejezésekért, csak már annyira elegem van. Nem akarok gazdag lenni, sem híres. Én csak egy normális, boldog, szerető, igazi családot akartam. Mint amilyen a legjobb barátnőmnek van és már rá is nagyon irigy vagyok. Sajnálom ha összevissza lett, nagyon szomorú és dühös vagyok ha minderre gondolok. Van barátom, aki nagyon szeret és van egy barátnőm, és a szeretett háziállataim, de valahogy ők sem tudnak segíteni. Nekem a családi szeretet hiányzik, amit már soha nem kaphatok meg.
Köszönöm ha valaki segít!
Nem is tudom hova forduljak a problémámmal, mert elég hosszú és összetett, de remélem fognak tudni tanácsot adni.
21 éves lány vagyok. Kb. 7 éves koromig hármasban éltünk a szüleimmel, az volt életem legszebb időszaka. Aztán összeköltöztünk az apai nagyszüleimmel... Pár évre rá szüleim elváltak, apám elköltözött egy másik nővel, egy ideig persze gyakran találkoztunk... De most már nagyon elhanyagol. Közben elvégeztem a sulikat, van egy szakmám, munkába állás előtt vagyok+egy kiszakadt óvszer miatt is rengeteget stresszeltem+anyám is elköltözött most januárban. A nagyszüleim és közte folyamatos volt az utálkozás, a gyűlölködés, a végén már előttem se fogták vissza (alig várták hogy elköltözzön, mert utálták látni, és most is minek jön, utálják hogy csak beállít HOLOTT HOZZÁM JÖN! Nem ezekhez a nyomorékokhoz...) Na persze anyám se jobb. Nem sokat törődött velem, alig beszéltünk egymással... Csak őt senki nincs aki megvédje, mert ezek apámmal összefogtak ellene. Szóval amolyan villámhárító vagyok. Mert ha anyám szóba kerül, csak rosszakat mondanak róla. Szemét banda mind. Az ilyen miért vállal kölyköt?? Én nem kértem, hogy itt lehessek! (állítólag nehezen is jöttem össze, hát mi ez ha nem jel hogy ami nem megy nem kell erőltetni?!) Egy merő depresszió, végtelen düh vagyok... Ha valaki hozzám szól közülük vagy sírva fakadok vagy ingerlékeny leszek. Utálok itt lenni, gyűlölök, de nincs pénzem elköltözni, és munkába se vesznek fel sehova, hiába mennek az önéletrajzaim... Itthon is folyamatosan cseszegetnek, főleg az idegesít, amikor a papám mert az aztán semmit nem tud rólam! Mondja boldog boldogtalannak hogy milyen lusta vagyok nem akarok dolgozni, pedig próbálkozok! De az már nem ér semmit se. Nem is ismer, elkönyvelt egy idegbeteg idiótának, mert nem tudom feldolgozni, hogy a szüleim elhagytak és mindenki gyűlöl mindenkit. Azt várom már hogy legyen valami halálos betegségem, és elvigyen, mert ezt nagyon utálom ami megy, le se tudom írni igazán. Azért is gondoltam betegségre, mert minden nap fáj a gyomrom délelőtt és hányingerem is nagyon sokszor van. Előtte meg vagy 3 hétig voltam influenzás! Minden nap szomorú vagyok, ideges, ingerlékeny, sírok. És a környezetemből sem vesz senki komolyan! Azt hiszik ilyen vagyok. Azt senki nem látja hogy ezek tettek ilyenné! És hogy régen életvidám, boldog kislány voltam a szüleimmel!! A legszomorúbb hogy vannak állatkáim, akikre vigyáznom kellene.. De már ők se tartanak vissza a halál gondolatától. Ennél csak jobb lehet!
Persze ezeknek teljes családja volt hosszú ideig, azt nem fogják fel hogy mit tettek velem! Szívem szerint törnék zúznék, még ezeket is felpofoznám! Mert tönkretették az életemet, elvették a gyerekkoromat! (Normális helyzetben nekem kellett volna kilépnem belőle a "szüleim" segítségével!)
És még leírok pár konkrét példát ami baromi rosszul esett:
Most hárman maradtunk ebben a nagy házban, apai nagyszüleim meg sajna én. Apámnak szokott a testvére jönni a családjával ünnepekkor, van egy 28 éves mostohalánya. Rühellem. Teljes mértékben kiszolgáltatja magát..
Volt, hogy elvesztette a vonatjegyét, nagy patáliát csapott, mindenki azt a rohadt jegyet kereste (amit előtte minden egyes nap végiglobogtatott mindenkinek!) ez meg benn feküdt közben az ágyban és csetelt tovább a kis barátaival!! (Persze újat kellett neki nyomtatnom.) És mindez csak engem háborított fel!
Mindent széjjel hagy! Turkál az ételben, válogat!!!
És ami a legrosszabbul esett.. Először csak az anyja nélkül jöttek, mert még dolgozott. És ebédnél MINDENKI körülvette és elkezdte babusgatni, hogy szegényke hogy el van anyátlanodva jajj de cuki jajj de szomorú! Azt senki nem vette észre hogy közben én elvonultam a szobámba bőgni.. Ő van elanyátlanodva?! Mi a francot szóljak én?!
De persze semmi ellen nem emelhetem fel a szavam, nem szólhatok semmiért, mert akkor engem csesznek le.
(Konkrétan estére nem bírtam tovább nyelni és elordítottam a problémám KIS részét /ezt az elanyátlanodva dolgot/ a nagyszüleimnek, mert cseszegettek. Épp csak ők voltak a szobában. Papám egyből visszaordított, hogy mit ordítok?! Nem vagyok normális! De nem bántam meg! Hihetetlenül megkönnyebbültem utána...)
Bocsánat a kifejezésekért, csak már annyira elegem van. Nem akarok gazdag lenni, sem híres. Én csak egy normális, boldog, szerető, igazi családot akartam. Mint amilyen a legjobb barátnőmnek van és már rá is nagyon irigy vagyok. Sajnálom ha összevissza lett, nagyon szomorú és dühös vagyok ha minderre gondolok. Van barátom, aki nagyon szeret és van egy barátnőm, és a szeretett háziállataim, de valahogy ők sem tudnak segíteni. Nekem a családi szeretet hiányzik, amit már soha nem kaphatok meg.
Köszönöm ha valaki segít!
Szakértőnk válasza a Gyűlölök élni kérdésre
Kedves Levélíró! Szomorú, ha valakinek a környezete miatt vannak nehézségei, hiszen előfordul (mint nálad is), hogy azon a környezeten nem tudunk változtatni. DE! A saját életedet te alakíthatod magadnak, még ha ez nem is tűnik túl könnyűnek. Próbáld meg lépésenként meghatározni a céljaidat és azok elérési módját és addig, míg önálló (önellátó) nem tudsz lenni, addig a rövid távú célok teljesítése segít megőrizni a motivációt. Nem írtad le, milyen végzettséggel és milyen munkát hogyan keresel, de esetleg változtathatsz a stratégián - kérj segítséget olyantól, aki átment már hasonló nehézségeken vagy gyakorlott önéletrajzírásban; keress másfajta munkát is, jelentkezz be álláskeresőnek a munkaügyi központba (ha még nem vagy regisztrálva)...stb. Az érzéseidről pedig próbálj beszélgetni a hozzád közel állókkal (a barátoddal, barátnőddel), hogy tudják, milyen nehéz időszakon mégy most keresztül és segíthessenek átvészelni. A testi tüneteidet valószínűleg a lelki nehézségek okozzák most, de ha tartóssá válnak, akkor egy kisebb kivizsgálás nem árthat. Ha pedig öngyilkossági gondolataid jelentkeznének, akkor mindenképpen javaslom, hogy keress fel egy pszichológust személyesen.
