Pszichopátia?

ora 2012-01-04 01:50:45
Szép napot!
Igazából nem rólam van szó, hanem a húgomról, aki 17 éves. Egyszerűen szó szerint kezelhetetlen. Az ünnepek alatt nem is láttuk, ma sem jött haza, és ilyen 4-5 napokra eltűnik. A szüleim nem foglalkoznak vele, mert sajnálják rá az energiát. Mindig is problémás gyerek volt, már egész pici kora óta lopkodott, állandóan hazudott, és ahol csak tudott, kárt okozott - nem is egyszer szándékosan. Abban lelte örömét, ha engem szekálhatott, vagy rugdoshatott - én persze sosem mertem nagyot visszaütni, mert féltem, hogy kárt tennék benne. Egyszer nagyon agresszív lett, kicsavarta a kezem, és hiába rimánkodtam, hogy engedjen el, lelkiismeretfurdalás nélkül eltörte a kezem. Anyámat nem is tudom, melyik rémisztette meg jobban, hogy rezzenéstelen arccal törte el a kezem, vagy hogy egyáltalán eltört a kezem. Utána csak leült és játszott tovább.
3. osztályos korában visszamarasztalták egy évet, mert az osztálytársai megutálták, és az osztályfőnök se volt hajlandó kezeskedni érte. Sokat verekedett az iskolában, még a fiúk is féltek tőle! Pár éve egy nyáron elkísértem egy balatoni táborba, ahol egy fiúval úgy összeveszett, hogy egy seprűnyéllel verte fejbe, orvost is kellett hívni. Ha nem nyugtattam volna le, szerintem még a tanároknak is nekiesett volna.
Aztán 15 évesen egyszer hazajött, és elmondta, mintha csak az időjárásról beszélne, hogy valószínűleg terhes, de ne aggódjak, mert ha az, akkor elmegy abortuszra, és kész. Amilyen meggyőződéssel és érzéketlenül mondta... én olyan sokkba kerültem, hogy pánikrohamom volt - egyrészt, mert titkolóznom kellett a szüleim előtt, másrészt engem az ilyen dolgok nagyon mélyen érintenek. Engem jobban megviselt a tudat, hogy esetleg a húgomat abortuszra kell vinni, mint a testvéremet. Őt nem érdekli az ilyesmi, hisz az csak egy "korcs". Uram Isten! Mégiscsak egy vetélés, egy gyerekről van szó, egy aprócska életről! Vaklárma volt az egész szerencsére. De ki tudja, mikor rukkol elő vele mégegyszer.
Olyan nehéz vele! Nővérem azért is neheztel rám, ha a húgommal "lepaktálok" (a beszélgetés is annak számít), de ha nem figyelek oda rá, ki fog? Vagy ha ténylegesen bajba kerül, kihez forduljon? Valami sintérhez?
Annyira dühös vagyok a szüleimre, amiért hagyták így elfajulni a dolgokat. Nem kellett volna így elengedni őt - persze én 17 évesen itthon ültem a könyvek felett!
Néha félek is tőle, főleg amikor kést ragad, és azzal fenyegetőzik. Volt, hogy majdnem nekem támadt... Olykor-olykor tud nagyon nyájas lenni, és eljátszik egy-két "nagyon-sajnálom" tekintetet, de már átlátok rajta, csak azért csinálja, hogy neki érdeke származzon belőle. Különben egy szalmaszálat nem tenne senkiért se keresztbe. Meg van győződve a saját igazáról, de olyan mértékben, hogy a fehérre is képes azt mondani, hogy fekete és addig bizonygatja, míg rá nem hagyjuk.
Tudom, hogy ilyet nem szabadna és korai is volna kijelenteni, de a viselkedése alapján mintha pszichopata volna. És távol álljon tőlem, hogy nem a színtiszta igazságot írjam le! Azt kívánom, bárcsak ne így volna!
Van bármi, amivel esetleg észhez tudnám téríteni? Vagy hogy tudnék egyáltalán neki segíteni? A szüleimhez nem fordulhatok, ők repesve várják, hogy betöltse a 18. születésnapját, ami már csak 4 hónap, és hogy ne az ő gondjuk legyen... Mégis ki képes így gondolkodni a saját gyerekéről? Még ha ilyen kezelhetetlen is, mint az én húgom. Én reálisan látom a helyzetet, felismerem, hogy problémákkal küszködik, de mégse rendül meg a szeretetem iránta. Szeretem a kishúgomat, és azt szeretném, ha boldog lenne! Annyira féltem őt!
Már bele vagyok fáradva, minden nap a sírás határán vagyok. Csalódtam a szüleimben és a nővéremben. Úgy érzem, több felelősségérzet szorult belém, mint mindegyikükbe összesen! Kérem, segítsenek!
Köszönettel: a drága testvéréért aggódó lány

Szakértőnk válasza a Pszichopátia? kérdésre

Kedves Levélíró!

Az alapján, amit leírsz, a húgodnak úgy tűnik nagyon komoly problémái vannak. Nem hiszem, hogy az, ha beszélgetsz vele vagy segítesz neki eltitkolni a szüleitek elől dolgokat segítene neki. Sokkal komolyabb segítségre, lehetőleg pszichiáterére volna szüksége. Neked azt tudom mondani, hogy akármilyen nehéz is, de ne vedd a válladra a nevelésének a felelősségét és ne érezd úgy, hogy a a te feladatod lenne őt észhez téríteni. Próbálj inkább reális, apróbb célokat kitűzni vele kapcsolatban és igyekezz jelezni neki, hogy számíthat rád bármi olyasmiben, ami építő jellegű a saját jövője és a kapcsolatai szempontjából. Így ismeretlenül nem tudok mit mondani arra, hogy esetleg pszichopata lenne, mindenesetre a gond igen komolynak tűnik és olyan jellegűnek, melynek a megoldásához mindenképpen szakemberre van szükség. Nem lehet könnyű a szüleidnek sem, hogy nem bírtak vele és úgy érzed, mostanra lemondtak róla. Valószínűleg ez nem azért van, mert sajnálják rá az energiát, hanem azért, mert a nevelési próbálkozásaik sorozatosan kudarcot vallottak és már nem tudják, mit kezdjenek a húgoddal. Szerintem beszélj velük addig próbáljatok számára pszichiátriai segítséget találni, amíg még veletek lakik és emiatt valamekkora befolyásotok van vele kapcsolatban.

Minden jót!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések