Gyász, szorongás, depresszió, magány
2024.03.17.
Kedves Szakértő!
Egy 15 éves, elsős gimnazista lány vagyok, és bár nincs belátásom mások magánéletébe, úgy érzem, az átlagos kamaszokhoz képest engem kicsit több problémával áldott meg a sors eddigi életem során. Nem szeretek panaszkodni, de elhatároztam magam, hogy már elég volt, és mielőbbi változást szeretnék, mielőtt még valami meggondolatlant tennék.
Röviden a múltamról: édesapám meghalt, mikor 8 éves voltam, így mondhatni majdnem a fél életem ráment a gyászra, mert szerintem még a mai napig nem dolgoztam fel kellően ahhoz, hogy el tudjam engedni és tovább léphessek. Más lettem, mint a többi gyerek, és elkezdtem kilógni a sorból, amivel nem is lett volna talán baj, ha nem bántanak majdnem az egész általános alatt. Ebből következőleg nem voltak barátaim, persze néha felbukkant valaki, aki kihasznált, de nem tudtam felépíteni tartós kapcsolatokat. Ahogy idősödtem, úgy erősödött bennem annak a gondolata, hogy nem vagyok olyan normális, mint a többiek. Aki tehette, elhagyott, és én teljes mértékben meg tudtam érteni.
Nyolcadik elején kezdtem el tapasztalni az első furcsa érzéseket, az idő haladtával pedig ez egyre csak nőtt, amíg el nem hatalmasodott rajtam teljesen: a szorongás. Elképesztően rossz érzés, nem kívánnám senkinek. Később kialakult mellé a depresszió, amit csak fokozatosan fedeztem fel, sokáig nem is gondoltam volna, hogy arról lehet szó, majd miután kitöltöttem egy rakás tesztet, és mindegyik ugyanazt az eredményt hozta, tudatosodott bennem, hogy végleg tönkrementem. A gondolataimat tudnám leginkább okolni érte, mert a folytonos unalmamban elkezdtem rágódni a múltamon, feltéptem a sebeket, és ez lett belőle. A mindennapjaimat átitatta az önutálat, a bűntudat, az egyedüllét, és a halálvágy. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor az öngyilkosság határán álltam.
Aztán barátra találtam. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy önszántából akar velem lenni, hogy nem akar elhagyni, hogy szeret... Beszéltem róla neki az érzéseimről, és ettől lettem jobban, ő hozta el a gyógyulásomat - csak akkor még nem tudtam, hogy ez csupán ideiglenes, és nem tartós. Sokat tervezgettük, hogy majd felnőttként utazni fogunk, és nagyon örültem, hogy a jövőjében is benne leszek.
Megismerkedtem a magánnyal, ami azóta is jelen van az életemben. Sosem volt kapcsolatom, és nem is hiányzott annyira égetően, amíg nem közeledett a középiskola. Amint kénytelen voltam emberek közé menni, egyre többször csapott fejbe a tény, miszerint a velem egykorúak nagyon nagy része volt már/van kapcsolatban, és ezzel nem is lett volna bajom, hiszen egyértelmű volt, csak valahányszor megláttam őket boldogoknak, erősítette bennem a magányosság érzetét. Szilveszter előtt pár nappal a barátnőm bejelentette, hogy boldog, aminek nagyon örültem, mert ő is depressziós, de amikor kifejtette okát, összetört a szívem maradék darabja is (ért néhány szerelmi csalódás). Lett egy tervük a két másik barátnőivel, akikkel olyan közel állnak egymáshoz, hogy őket előbb tekinti családjának, mint a vér szerintit. Lényegre törően annyi, hogy az egyikkel közösen mennek egyetemre, addig egy lakásba költöznek, utána mindhárman kimennek külföldre, ahol együtt összeköltöznek, és ott élnek. Mellékesen pedig, én ebben nem szerepelek. Nem ismerem azokat a lányokat, de én fordított esetben én belehalnék a lelkiismeret furdalásba, ha arra kérném az egyetlen barátnőmet, hogy értem hagyja el őket. Tudomásul vettem, és megpróbáltam együtt örülni vele, de belül összetörtem. Nem tudom, milyen érzés egy szakítás, de ha elképzelem, azok az érzések jutnának eszembe, amit akkor éltem meg.
Egy ideig folytatódtak a dolgok, de nem bírtam sokáig magamban tartani, és párszor összeszólalkoztunk rajta. Szégyellem magam miatta, hogy egyszerűen nem tudtam örülni annak, hogy neki jól alakulnak a dolgai velük, de odáig mindenki elhagyott, aki tehette, és most már neki is tervben volt, hogy megteszi. Összevesztünk, és teljes mértékben az én hibám, de ha nem az lenne, akkor is úgy gondolnám. Sikerült eltaszítanom magam mellől az egyetlent, aki arra vállalkozott, hogy a barátom legyen.
Ekkor kezdtem el biztos lenni abban, hogy tényleg nem vagyok normális, hogy mérgező a személyiségem.
A suliban van pár lány, akikkel jóban vagyok, sőt, volt egy, aki talán ugyanolyan közeli is lehetett volna, mint ő, de egy idő után eltávolodott tőlem, mondván ha közeli barátot veszítünk el, az sokkal jobban fáj, mintha egy társaságból vesztene el valakit, akivel nincs olyan mély kapcsolata. Hálás vagyok nekik, de ezek a "barátságok" nem terjednek tovább az iskola falain túl, így kénytelen vagyok minden alkalommal végighallgatni, hogy a bulikon mi volt, vagy amikor moziba mentek, vagy bármi más, mindegyikben az a közös, hogy engem nem hívnak. Persze ezt is megértem, hiszen a velük töltött idő alatt szinte ordít rólam, hogy mennyire szorongok már csak attól is, ha fel kell állnom a helyemről, így összességében nem nyújthatok valami vonzó látványt.
A kérdéseim azok, hogy hogyan zárjam le a gyászt és lépjek tovább; mit tehetek a szorongás és a depresszió, valamint a magány ellen; hogy teremtsek kapcsolatot emberekkel (mivel mindent is elcsesztem, amit csak lehetett, fogalmam sincs arról, hogy kell barátokat szerezni); és hogy változtassam meg ezt a visszataszító, mérgező személyiségemet?
Bocsánat a hosszúra nyúlt levélért. Válaszát előre is köszönöm!
Egy 15 éves, elsős gimnazista lány vagyok, és bár nincs belátásom mások magánéletébe, úgy érzem, az átlagos kamaszokhoz képest engem kicsit több problémával áldott meg a sors eddigi életem során. Nem szeretek panaszkodni, de elhatároztam magam, hogy már elég volt, és mielőbbi változást szeretnék, mielőtt még valami meggondolatlant tennék.
Röviden a múltamról: édesapám meghalt, mikor 8 éves voltam, így mondhatni majdnem a fél életem ráment a gyászra, mert szerintem még a mai napig nem dolgoztam fel kellően ahhoz, hogy el tudjam engedni és tovább léphessek. Más lettem, mint a többi gyerek, és elkezdtem kilógni a sorból, amivel nem is lett volna talán baj, ha nem bántanak majdnem az egész általános alatt. Ebből következőleg nem voltak barátaim, persze néha felbukkant valaki, aki kihasznált, de nem tudtam felépíteni tartós kapcsolatokat. Ahogy idősödtem, úgy erősödött bennem annak a gondolata, hogy nem vagyok olyan normális, mint a többiek. Aki tehette, elhagyott, és én teljes mértékben meg tudtam érteni.
Nyolcadik elején kezdtem el tapasztalni az első furcsa érzéseket, az idő haladtával pedig ez egyre csak nőtt, amíg el nem hatalmasodott rajtam teljesen: a szorongás. Elképesztően rossz érzés, nem kívánnám senkinek. Később kialakult mellé a depresszió, amit csak fokozatosan fedeztem fel, sokáig nem is gondoltam volna, hogy arról lehet szó, majd miután kitöltöttem egy rakás tesztet, és mindegyik ugyanazt az eredményt hozta, tudatosodott bennem, hogy végleg tönkrementem. A gondolataimat tudnám leginkább okolni érte, mert a folytonos unalmamban elkezdtem rágódni a múltamon, feltéptem a sebeket, és ez lett belőle. A mindennapjaimat átitatta az önutálat, a bűntudat, az egyedüllét, és a halálvágy. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor az öngyilkosság határán álltam.
Aztán barátra találtam. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy önszántából akar velem lenni, hogy nem akar elhagyni, hogy szeret... Beszéltem róla neki az érzéseimről, és ettől lettem jobban, ő hozta el a gyógyulásomat - csak akkor még nem tudtam, hogy ez csupán ideiglenes, és nem tartós. Sokat tervezgettük, hogy majd felnőttként utazni fogunk, és nagyon örültem, hogy a jövőjében is benne leszek.
Megismerkedtem a magánnyal, ami azóta is jelen van az életemben. Sosem volt kapcsolatom, és nem is hiányzott annyira égetően, amíg nem közeledett a középiskola. Amint kénytelen voltam emberek közé menni, egyre többször csapott fejbe a tény, miszerint a velem egykorúak nagyon nagy része volt már/van kapcsolatban, és ezzel nem is lett volna bajom, hiszen egyértelmű volt, csak valahányszor megláttam őket boldogoknak, erősítette bennem a magányosság érzetét. Szilveszter előtt pár nappal a barátnőm bejelentette, hogy boldog, aminek nagyon örültem, mert ő is depressziós, de amikor kifejtette okát, összetört a szívem maradék darabja is (ért néhány szerelmi csalódás). Lett egy tervük a két másik barátnőivel, akikkel olyan közel állnak egymáshoz, hogy őket előbb tekinti családjának, mint a vér szerintit. Lényegre törően annyi, hogy az egyikkel közösen mennek egyetemre, addig egy lakásba költöznek, utána mindhárman kimennek külföldre, ahol együtt összeköltöznek, és ott élnek. Mellékesen pedig, én ebben nem szerepelek. Nem ismerem azokat a lányokat, de én fordított esetben én belehalnék a lelkiismeret furdalásba, ha arra kérném az egyetlen barátnőmet, hogy értem hagyja el őket. Tudomásul vettem, és megpróbáltam együtt örülni vele, de belül összetörtem. Nem tudom, milyen érzés egy szakítás, de ha elképzelem, azok az érzések jutnának eszembe, amit akkor éltem meg.
Egy ideig folytatódtak a dolgok, de nem bírtam sokáig magamban tartani, és párszor összeszólalkoztunk rajta. Szégyellem magam miatta, hogy egyszerűen nem tudtam örülni annak, hogy neki jól alakulnak a dolgai velük, de odáig mindenki elhagyott, aki tehette, és most már neki is tervben volt, hogy megteszi. Összevesztünk, és teljes mértékben az én hibám, de ha nem az lenne, akkor is úgy gondolnám. Sikerült eltaszítanom magam mellől az egyetlent, aki arra vállalkozott, hogy a barátom legyen.
Ekkor kezdtem el biztos lenni abban, hogy tényleg nem vagyok normális, hogy mérgező a személyiségem.
A suliban van pár lány, akikkel jóban vagyok, sőt, volt egy, aki talán ugyanolyan közeli is lehetett volna, mint ő, de egy idő után eltávolodott tőlem, mondván ha közeli barátot veszítünk el, az sokkal jobban fáj, mintha egy társaságból vesztene el valakit, akivel nincs olyan mély kapcsolata. Hálás vagyok nekik, de ezek a "barátságok" nem terjednek tovább az iskola falain túl, így kénytelen vagyok minden alkalommal végighallgatni, hogy a bulikon mi volt, vagy amikor moziba mentek, vagy bármi más, mindegyikben az a közös, hogy engem nem hívnak. Persze ezt is megértem, hiszen a velük töltött idő alatt szinte ordít rólam, hogy mennyire szorongok már csak attól is, ha fel kell állnom a helyemről, így összességében nem nyújthatok valami vonzó látványt.
A kérdéseim azok, hogy hogyan zárjam le a gyászt és lépjek tovább; mit tehetek a szorongás és a depresszió, valamint a magány ellen; hogy teremtsek kapcsolatot emberekkel (mivel mindent is elcsesztem, amit csak lehetett, fogalmam sincs arról, hogy kell barátokat szerezni); és hogy változtassam meg ezt a visszataszító, mérgező személyiségemet?
Bocsánat a hosszúra nyúlt levélért. Válaszát előre is köszönöm!
Szakértőnk válasza a Gyász, szorongás, depresszió, magány kérdésre
Kedves Levélíró! A szorongás és a depresszió megoldásához egy határon túl már kell szakember segítsége. Minél hamarabb keresd fel az iskolapszichológusotokat (ennek hiányában védőnő, iskolai szociális segítő),aki segít majd megfelelő szakembert találni számodra. Nem a személyiségeddel van gond,nem vagy "mérgező",csak több tényező együtthatása miatt,mivel nem kaptál számodra megfelelő támogatást senkitől,ezért rosszul érzed magad, amivel valószínűleg nem igazán tudnak mit kezdeni a kortársaid,tanácstalanok lehetnek,ezért távolodtok el egymástól. Kérj bátran segítséget és apró lépésekben meg tudod majd teremteni magad körül azt a légkört, hogy jól tudd magad érezni.
