/ LÉLEK / Világjáró pszichológus: a...
  2014-04-17

Világjáró pszichológus: a család itthon és a nagyvilágban

Alapvető emberi szükségletünk, hogy érezzük, tartozunk valahová, csoportok, közösségek részei vagyunk, akiknek fontosak vagyunk, akikhez fordulhatunk, ha baj van. Az első, hogy szeressen minket a környezetünk, tartozzunk más, számunkra is fontos emberek csoportjaihoz, utána jöhet az önmegvalósítás. A család és közösségek szerepe a hazánkban és a nagyvilágban egy világjáró pszichológus szemszögéből.

Éreznünk kell, hogy fontosak vagyunk

Alapvető emberi szükségletünk, hogy érezzük, tartozunk valahová, csoportok, közösségek részei vagyunk, akiknek fontosak vagyunk, akikhez fordulhatunk, ha baj van. Pszichológiai vizsgálatok szerint a valahová tartozás szükséglete még az olyan, a mai modern világban nagyra értékelt vágyainknál is fontosabb, mint az önérvényesítés, a saját céljaink teljesítése, vagy az önmegvalósítás.

Sőt, amíg nem érezzük, hogy egy szűkebb, illetve tágabb társas rendszer fontos alkotóelemei vagyunk, addig kevésbé érdekelnek minket a saját nagy céljaink is. Vagyis az első az, hogy szeressen minket a környezetünk, tartozzunk más, számunkra is fontos emberek csoportjaihoz, utána jöhet az önmegvalósítás.

- hirdetések -

Tartoznunk kell valahova

Ezek a csoportok lehetnek a szűkebb és tágabb család, baráti társaságok, vallási, munkahelyi vagy iskolai közösségek, valamilyen sporttevékenység nyomán formálódó csapatok, szakkör, táncklub. A lényeg, hogy a csoporttagok rendszeresen találkoznak, és valamilyen, az egyénen túlmutató magasabb cél tartja őket össze, például a hasonló értékrendszer, a hasonló érdeklődési kör, a hasonló világnézet.

A mindennapokban általánosan is jobban érzik magukat azok, akiknek kiterjedt kapcsolatrendszere van, benne értékes barátokkal, közeli családtagokkal. Ha valakit trauma ér, vagy valamilyen lelki problémával küzd, pozitívabb kimenetelt, gyorsabb gyógyulást jósolhatunk, amennyiben megfelelő társas támogató rendszer veszi körül. Ugyanígy igaz például egyes felmérések szerint, hogy a szívműtéten átesett betegeknek háromszor nagyobb a túlélési esélye, ha párkapcsolatban élnek. A nős férfiak tovább élnek, mint az egyedül élők.

Míg a társas kapcsolatoknak ilyen, és ehhez hasonló pozitív hatásaik vannak - van kihez fordulnunk, van, aki megért, van, aki meg akar érteni, fontosnak érezzük magunkat, szerethetünk és szeretve vagyunk -, addig a szociálisan elszigetelt emberek gyakrabban betegszenek meg, és átlagosan rövidebb ideig is élnek embertársaiknál.

Kevesebb figyelem jut a családnak

Családi összetartozásBármennyire is bizonyított és elfogadott a társak és közösségek szerepe a lelki és testi egészség szempontjából, a mai nyugati világban úgy tűnik, ennek kevesebb figyelmet szentelünk. Számunkra, nyugati felvilágosult emberek számára a lényeg, hogy minél többet elérjünk önerőből, kiemelkedően teljesítsünk az élet egy vagy akár több területén is, megvalósítsuk a saját céljainkat, érvényesítsük a saját akaratunkat, legyünk minél függetlenebbek, önállóbbak, akkor vagyunk sikeresek, ha van egy kocsink, házunk, és sok pénzt keresünk. Mindezt pedig bármi áron.

A szülőknek egyre kevesebb idejük van egymással és a gyerekekkel foglalkozni, a házasságok kétharmada válással végződik, családok esnek szét, miközben a gyerekek és fiatalok a szülők döntésének következtében (akár válás, akár munkahely-változtatás) lehet, hogy többször is költözni kényszerülnek, ami sokszor párosul iskolaváltással, környezetváltozással, a korábbi közösségeikből való kiszakadással, és az új közösségekbe való beilleszkedési kihívásokkal.

Szorongás és gátlások Nyugaton

Nem meglepő, ha egyre több a gátlásos, depressziós, szorongó, bizalmatlan fiatal, nehezen nyitnak mások felé, több időre van szükségük, hogy barátságokat alakítsanak ki, így nehezebben alakul ki körülöttük az a társas rendszer is, ami a nehézségekben segítené őket. A mai nyugati társadalmakban - így hazánkban is - a közösségek, a nagyobb csoportok, a minket körülvevő szociális világ már nem tudja ellátni azt a támogató, segítő szerepét, amire valaha hivatott volt.

Ezeket az alapvetően az egyének elkülönülést és függetlenségét hangsúlyozó társadalmakat nevezzük individualista kultúráknak, ide tartozik az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és a közép- és nyugat-európai országok nagy része. Az individualistákat inkább jellemzi, hogy az önállóságot, a függetlenséget, az élvezeteket és a boldogság keresését részesítik előnyben, az embereket a magabiztos és önérvényesítő gondolat- és érzelemkifejezésre ösztönzik.

Összetartozás és együttműködés Keleten

Ezzel szemben áll az ősibb, sokkal nagyobb múltra visszatekintő kollektivizmus. Ezek a társadalmak az emberek összetartozását, egymásrautaltságát hangsúlyozzák, az emberek általánosságban véve szerények, együttműködőek. A kelet-ázsiai, latin-amerikai, és afrikai országok többsége kollektivista.

Egy kambodzsai délutánMíg a nyugati országokban kifejezetten fontos, hogy el merjük mondani a saját véleményünket, és ezért ki is álljunk, sok kelet-ázsiai és indonéz kultúrában mások mondanivalójának meghallgatását és megértését becsülik nagyra, fontos a bocsánatkérés. Egy maláj férfi például még akkor is bocsánatot kér, ha nem ő a hibás, a lényeg, hogy a bocsánatkérés gesztusával kifejezi, elkötelezett a kapcsolat iránt.

Egy Dél-Amerikában vagy Dél-Kelet Ázsiában élő ember számára nem az a siker, ha előléptetik a munkahelyén, vagy fizetésemelést kap. A siker egészen mást jelent ezekben az országokban. Siker, hogy szép családot nevel, gondoskodni tud a gyermekeiről, gyermekeit iskolába tudja járatni, egy nő esetében, hogy át tudja adni a lányának mindazt, ami majd az asszonyi élethez szükséges (varrni tudás, főzni tudás, stb.). Ugyanígy, az apának sem a jobbnál jobb kocsik jelentik a sikert, hanem az, hogy elfogadott tagja a közösségnek, ahol él és dolgozik, az a tudat, hogy el tudja tartani a családját, és hogy a fiából igazi férfit nevelhet.

Közös munka, játék, beszélgetések

Ezekben az országokban is sokat dolgoznak a szülők, de ezt sokszor gyermekeik bevonásával teszik meg, együtt dolgozik a család, majd a jól végzett munkát követően jöhet a játék, szintén együtt. Ha egy dél-amerikai országban, például Peruban, vagy Ecuadorban járunk, ritkán láthatunk magányosan üldögélő embert, a helyiek minden tevékenységet együtt, csoportokba verődve végeznek. Ugyanez igaz a kelet-ázsiai országokban is, például Laoszban, Vietnámban vagy Kambodzsában.

És bár ezekben az országokban egy-két város kivételével nagyon nagy a szegénység, mégis őszinte derűt látunk az emberek arcán. A kollektivista kultúrákban kevesebb, de mélyebb, bensőségesebb, valódibb kapcsolatokat ápolnak egymással az emberek, mint mi, nyugatiak. Mindez pedig befolyásolja az általános hangulatukat, jóllétüket. Nem meglepő, hogy a latin-amerikai és kelet-ázsiai országokban kevesebb szükség van a pszichológusi szakmára is.

Kína: a család már csak elvárt teljesítmény

Mi a baj a magyarokkal?
Mi, magyarok hajlamosak vagyunk magunkat, a helyzetünket, a jövőnket, az egész életünket sokkal rosszabb színben látni, mint ami a valóság. Hogyan lehetséges az, hogy míg több kontinens lakosságánál jobban élünk, az optimizmust tekintve a lista végén foglalunk helyet? Vélemények és tapasztalatok a magyarokról egy világlátott pszichológustól.

Magyarok és a nagyvilág

Kínában láthatjuk nagyon jó példáját annak, mekkora fontossággal bír a közösség. Korábban egy átlagos kínai családnak 6-8 gyereke született. A másfél milliárdosra gyarapodó népességet félő volt, hogy az akkori gazdaság nem tudja eltartani, ezért 1979-ben kemény születésszabályozási törvényeket vezettek be.

Az új családtervezési programnak megfelelően egy átlagos kínai párnak mindössze egyetlen gyermeke születhet, amennyiben második babát is vállalnak, a második csemete érkezésekor másfél millió forintnak megfelelő pénzösszeget kell fizetniük az államnak büntetésül. Ezt kevés kínai tudja kifizetni, így a további megfogant magzatok sorsa legtöbbször az abortusz. Amennyiben az első magzat lány, ennek sorsa is sokszor az abortusz. A fiúgyermeknek nagyobb a gazdasági értéke, képes arra, hogy majd eltartsa idősebb szüleit, több pénzt kereshet, stb. Így, ha már csak egy gyerek lehet, az legyen fiú!

Bár a népességnövekedést ezzel az intézkedéssel sikerült lelassítani, ez a kínai családi rendszert ért támadás erősen megrengette a társadalom stabilitását. Az „egyke” törvény hatására a családok mérete a negyedére csökkent, az emberek magányosak, lehangoltak. A család és a gyerekvállalás többé már nem boldogság és a két ember szerelmének megnyilvánulása, hanem egyfajta teljesítmény, ahol a cél egy fiúgyermek.

Mindezekből úgy tűnhet, mintha a kollektivista társadalmak összességében jobbak volnának. Nem erről van szó. Mindkét kultúratípusnak megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Az individualista, nyugati kultúrák gyorsabban fejlődnek, nagyobb teljesítményre képesek a benne élő emberek, általánosan jobb módban él a társadalom. Viszont ami a lelki egészséget illeti, sokat tanulhatunk a kollektivista, közösséget előtérbe helyező kultúráktól.

Ne feledkezzünk meg a család fontosságáról!

Bár napjainkat egy individualista társadalom részeként éljük, fontos, hogy a teljesítmény, a pénzkeresés, a karrier és az önmegvalósítás mellett szerepet kapjon értékrendszerünkben a család, a közösség, és az értékes, mély barátságok. Fontos, hogy érezhessük, számíthatunk a másikra, fontosak vagyunk, tartozunk valahová, szeretnek minket. Ezek a kapcsolatok nem alakulnak ki maguktól, ezekért tennünk kell, szánnunk kell rá időt és energiát. A befektetés megéri, a családi, baráti és egyéb közösségek alapvetőek a testi és lelki egészség fenntartásához, és kimondhatjuk, a boldogsághoz!

(Ujpál Zsófia, pszichológus)

  Kapcsolódó cikkek