Mit tegyek?
2019.02.10.
Tisztelt Doktornő!
Egy 16 éves lány vagyok,nagyon gyakran veszekszem a szüleimmel. Persze,kamaszkorban ez talán még normális,de engem olyan szinten megviselnek ezek a viták,hogy rémálmaim vannak tőlük,és suicid gondolataim. Nyáron volt egy elég durva vitánk,aminek az lett a vége,hogy beküldettem magam a pszichiátriára,hogy lenyugodjak. Ekkor kerültem be másodszor. Az egész vita egy félreértésből alakult ki,később pedig azon zaklattam fel magam,hogy amikor félrevonultam,hogy lenyugodjak,a szüleim nem hagytak békén,hanem tovább provokáltak. És ez megy minden vitánál. 13 évesen nem bírtam tovább idegileg,ekkor még vagdostam is magam. 2 évig tartott leszoknom róla. De ezért is engem hibáztattak. Kezdem úgy érezni,hogy beleőrülök abba,hogy az én szempontomat teljesen figyelmen kívül hagyják,és mindenért engem okolnak. A vagdosást csak először vették komolyan (nem mutogattam,a volt testnevelés tanárom vette észre,és a volt osztályfőnököm szólt a szüleimnek). Később viszont már csak le lettem szidva vagy hülyézve. 15 évesen kerültem be először a pszichiátriára,mert akkor már teljesen magam alatt voltam,gyakran vesztettem el az önuralmam,emiatt csúnyán össze volt vagdalva a kezem/lábam. Derpessziót diagnosztizáltak nálam. De még ezt se vették komolyan,mert ugyan mi baja lehet egy 15 évesnek...és hiába mondtam,hogy a kezelésemet inkább hagyják a dokikra,továbbra is olyan "tanácsokkal" láttak el,hogy legyek már optimistább,ne legyek már ennyire antiszoc/hirtelenharagú,stb..meg hogy másoknak sokkal rosszabb. Családterápiát javasolt a pszichiáter,de félek,hogy az se fog beválni,főleg,mivel a szüleim úgy gondolják,hogy mindig csakis nekik lehet igazuk. Jártam már 3-4 pszichológushoz is,akik adtak tanácsokat a szüleimnek,de hiába,mert mindig úgy gondolják,hogy csakis nekik lehet igazuk.
Egy 16 éves lány vagyok,nagyon gyakran veszekszem a szüleimmel. Persze,kamaszkorban ez talán még normális,de engem olyan szinten megviselnek ezek a viták,hogy rémálmaim vannak tőlük,és suicid gondolataim. Nyáron volt egy elég durva vitánk,aminek az lett a vége,hogy beküldettem magam a pszichiátriára,hogy lenyugodjak. Ekkor kerültem be másodszor. Az egész vita egy félreértésből alakult ki,később pedig azon zaklattam fel magam,hogy amikor félrevonultam,hogy lenyugodjak,a szüleim nem hagytak békén,hanem tovább provokáltak. És ez megy minden vitánál. 13 évesen nem bírtam tovább idegileg,ekkor még vagdostam is magam. 2 évig tartott leszoknom róla. De ezért is engem hibáztattak. Kezdem úgy érezni,hogy beleőrülök abba,hogy az én szempontomat teljesen figyelmen kívül hagyják,és mindenért engem okolnak. A vagdosást csak először vették komolyan (nem mutogattam,a volt testnevelés tanárom vette észre,és a volt osztályfőnököm szólt a szüleimnek). Később viszont már csak le lettem szidva vagy hülyézve. 15 évesen kerültem be először a pszichiátriára,mert akkor már teljesen magam alatt voltam,gyakran vesztettem el az önuralmam,emiatt csúnyán össze volt vagdalva a kezem/lábam. Derpessziót diagnosztizáltak nálam. De még ezt se vették komolyan,mert ugyan mi baja lehet egy 15 évesnek...és hiába mondtam,hogy a kezelésemet inkább hagyják a dokikra,továbbra is olyan "tanácsokkal" láttak el,hogy legyek már optimistább,ne legyek már ennyire antiszoc/hirtelenharagú,stb..meg hogy másoknak sokkal rosszabb. Családterápiát javasolt a pszichiáter,de félek,hogy az se fog beválni,főleg,mivel a szüleim úgy gondolják,hogy mindig csakis nekik lehet igazuk. Jártam már 3-4 pszichológushoz is,akik adtak tanácsokat a szüleimnek,de hiába,mert mindig úgy gondolják,hogy csakis nekik lehet igazuk.
Szakértőnk válasza a Mit tegyek? kérdésre
Kedves Levélíró! Valóban a családterápia volna ideális számotokra. De ha nem jön össze, akkor azt javaslom, hogy keresd fel azt a pszichológust, akiben a legjobban megbíztál és úgy érzed, a legjobban tudott neked segíteni, hogy jobban érezd magad és a terápiádban valószínűleg nem a konfliktusaid megoldására, hanem a jövőképedre és az önértékelésedre kellene fordítani a hangsúlyt, hogy a szüleiddel való konfliktusok ne érintsenek meg olyan mélyen. Ez egy hosszú folyamat,de a pár év múlva elkövetkező önálló életed megalapozását és a stabilabb érzelmi életedet szolgálná.
