/ SZÜLŐKNEK / „Hogyan vegyem rá, ...
  2014-05-05

„Hogyan vegyem rá, hogy tanuljon végre?”

A gyermekek motiválása mindig óriási kérdés. A tanárok éjjel-nappal ezzel küzdenek, miközben a szülők otthon aggódnak, mert nem úgy teljesít a gyermek, mint ahogyan várnánk.

- hirdetések -

Milyen teljesítményt várunk el?

Ez az a kérdés, amit a legnehezebb őszintén megválaszolni. Tisztában kell lennünk önmagunkkal és gyermekeink képességével. Látnunk kell, hogy mi az, amit őszintén el lehet várni a gyermektől. Saját gyermekünket nyilván nem lehet teljesen objektívan látni, tegyük hozzá, szerencsére.

Az elfogultságra a gyermeknek is szüksége van. Éreznie kell, hogy különleges, szerethető, valami miatt kiemelt fontosságú számunkra. A meleg szülői attitűd a legmegfelelőbb fogalom erre, de nem zárja ki a következetes nevelést.  

Az őszinte választ akkor kapjuk meg, ha megválaszoljuk magunknak azt, hogy tulajdonképpen miért is ezt a bizonyos teljesítményt várjuk el tőle. Mert mi magunk megcsináltuk az ő korában? De ő egy egészen más ember, egy egészen más korban. Tőle is ugyanez várható el? A gyermekeket életre neveljük, arra, hogy felnőttként tudjanak boldog és kiegyensúlyozott életet élni, akár szakmunkás bizonyítványa van, akár doktorija.

Az őszinteség mindig kulcs lehet. Ha csalódtunk csemeténk teljesítményében, tudjuk, hogy többre képes, akkor a saját érzelmeinket tárjuk felé. Képzeljük el, hogy a főnökünk a fejünkhöz vágja, hogy milyen ostobák voltunk, hogy nem tudtuk az adott projektet megcsinálni. Ebben a forgatókönyvben már látom is az alkalmazottat, aki hevesen ellenkezik, vagy a főnök mögött panaszkodik. Elég kicsi a valószínűsége, hogy ebben a zaklatott hangulatban nekilátunk eredményesen dolgozni.

Ugyanakkor elképzelhetünk egy olyan jelenetet, hogy a főnök kifejezi azt, hogy nagyon sajnálja, csalódott, pont azért választott minket ennek a projektnek a vezetésére, mert tudja, hogy meg van a képesség bennünk, ezért tétlenül áll az előtt, hogy mi is történt valójában. Súlyos hiba történt, amit ki kell javítani. Számíthat-e ránk? Valószínűleg gyötörne minket a lelkiismeret-furdalás és máris ülnénk le dolgozni. Érettség függő, hogy ki-ki milyen hamar ül le, mindez függ a közlés hangnemétől, tartalmától és a korábbi kapcsolati viszonytól.

„Csak felugrom a Face-re”

Hat és tíz éves kor között a legtöbb esetben, ha rájuk szólunk, hogy nyomás tanulni, a kis iskolásoknak eszükbe sem jut másként tenni. Persze ekkor is vannak kivételek, de igazán csak a kamaszodás borzolja fel a kedélyeket. A tanulás hirtelen már nem is olyan fontos, bezzeg az, hogy mit néztek meg a többiek a tévében, már igen. Később pedig az, hogy mit írtak ki a közösségi oldalra.

Elkerülhetetlen a változás. Fiúk és lányok különböző ütemben fordulnak a külvilág felé. Ez a fordulás, egyrészt azt is jelenti, hogy egy kicsit elfordulnak, eltávolodnak a szülőktől, és persze a szülői normáktól, elvárásoktól. Aztán, ha már eleget nézelődtek, kialakul egy olyan értékrend, ami közel áll az eredeti szülői értékrendhez, de ehhez az kell, hogy ő egyedül járja végig az utat.

Az ajtócsapkodásos időszak sokak számára ismert. Csakhogy emellett azért az iskolában is produkálni kell. Mit tehetünk azért, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon? Ha korábban következetes nevelés érvényesült, akkor ezután is fog. A családi élet szabályain egy kicsit változtatni kell, hiszen megnőtt a gyerek. Erre a legjobb példa a lefekvés körüli ceremónia változása.  Egy kamasznak már kevesebb az alvásigénye, tovább fennmaradhat. Tanulnia továbbra is kell, de ugyanakkor már találkozhat a barátaival többet.

Ha nem jól teljesít, akkor sem büntethetjük azzal a gyermeket, hogy egyáltalán nem találkozhat a barátaival vagy nem facebookozhat. Ebben az életkorban a személyiség a társas kapcsolatokban tükröződik, egyszerűen aránytalanul nagy büntetésnek élik meg. A következetes nevelés a korlátozásról szól. Ha korábban a szülő-gyermek kapcsolat stabil, megbízható és szeretetteljes volt, idővel beállnak az új szabályok. De mint, minden ilyen változás, ez egy krízis, ami először sok fájdalommal jár.

Nem mi motiválunk, ők motiválják magukat

A cikk címe azért került idézőjelbe, mert elérkezik egy kor, amikor már látszólag semmit sem tudunk tenni, hogy rávegyük csemeténket a tanulásra. Ha kisiskolás korban kialakult a tudásvágy, a belső motiváció, akkor a későbbiekben nem valószínű, hogy jelentkezik motivációs probléma. Abban az esetben, ha csak külső megerősítők miatt ült le minden nap a könyv mellé a gyermek, akkor ezeket a megerősítők továbbra is elvárja. Csakhogy kamaszkorban a megerősítést már nem a szülők, hanem a barátok birtokolják.

Segíthetünk neki, hogy megtalálja saját maguk okát, hogy mit miért tanulnak. Ha megtalálta ezt egy tantárgyban (de a többiben nem), akkor már okunk is van az ünneplésre. Jól lehet, hogy az érettségi több tantárgyból áll, de ugyanakkor a munkavilágában már egyetlen területben mélyednek el az emberek. Ha ezt az egyet szereti is, akkor nincs mi miatt aggódni.

Segíthetünk nekik azzal, hogy megtanítjuk az önjutalmazás módszerét. Azaz, ő maga találja ki, hogy mivel jutalmazza meg magát, ha elvégez egy olyan feladatot, ami a háta közepére kívánkozik. Ha ebben ügyessé válik, akkor már ki is szállhatunk ebből a jutalmazás-megerősítés körből. 

(B. Gy.)