Debrecenben nemrég rendezte meg az egyik önkéntes szolgálat (KÖZ-Pont egyesület) az önkéntesek hetét, ami az Önkéntes Maraton fantázianévre hallgat. Lényege, hogy egy hét alatt 11 intézményt látogatnak végig az egyesület önkéntesei, illetve a vállalkozó szellemű középiskolások és egyetemisták, itt pedig foglalkozásokat tartanak, programokat szerveznek.

Lelkes szerkesztőtársam és barátnőm, Rebeka hívta fel figyelmemet a programsorozatra, és együtt vetettük bele magunkat az önkénteskedés szépségeibe. Az egyik nap az idősek otthonát látogattuk meg, míg egy másik délután az onkológián játszottunk daganatos és súlyos beteg gyerekekkel.

Én személy szerint kicsit tartottam az egész délutántól – vajon elég leszek? Elég lesz az, hogy segíteni szeretnék minden erőmmel? Én nem vagyok erre kiképezve! Mi lesz, ha megbántok valakit? Hogyan fogok hozzászólni a gyerekekhez? Meg lehet találni a közös hangot a gyerekekkel? És a szülőkkel? A kezdeti félelmek még jobban felerősödtek, amikor beléptünk a klinikára. Köpenyt fel, cipőre zsákot. A kórházak atmoszférája egyébként is ijesztő, de legalábbis szokatlan a legtöbbek számára. Mi lesz, ha belépünk? Szürkeség és komorság?

NEM! Az egész délután egy elmondhatatlanul pozitív csalódás volt. Az osztály rendezett, barátságos. A szaladgáló nővérek, orvosok és a pszichológus mind mosolyognak, kedvesek és árad belőlük a nyugalom. Az egyik kislány a folyosón rajzolgatott, egy másik épp édesanyjával sétált nem messze.

Sikerült a gyerekekkel és a kisebb gyermekek szüleivel szóba elegyedni, illetve becsábítani őket a játszószobába. Itt már mindenki azt tette, amihez értett – egyikőnk kockákból kezdett házat építeni, mi felolvastunk, volt, aki egy 3 éves fiúval kismotorozott, aki nagyokat kacagott. Mindenki megtalálta a helyét.

Mi boldogok voltunk, mert segíthettünk. Olyan örömet okoztunk ezeknek a gyerekeknek, amit nem lehet szavakba önteni. Pedig semmi megerőltetőt nem kellett tennünk. Senkinek sem. Hiszen már attól boldogak lesznek, ha mesélünk nekik egy mesét, megnézünk egy képeskönyvet, rázunk egy csörgőt vagy építünk valamit! Nekünk semmibe sem kerül, ők pedig, ha csak egy pár órára is, de kiszabadulnak a monoton és szürke kórházi hétköznapokból, és egy picit elfeledkeznek a betegségükről. Megint gyerekek lehetnek egy kicsi időre.

A szülőktől kapott visszajelzések is rettenetesen pozitívak voltak. Nekik is jutott pár szabad perc, amíg mi a gyerekekkel foglalkoztunk, volt egy kis idejük magukra. Aki ezt nem használta ki, ott maradt velünk és beszélgethettünk. Nekik is jól esik, ha valakinek mesélhetnek a mindennapokról, arról a harcról, ami már az életüket jelenti. És egy támogató mosoly, kézfogás egy kedves arctól nekik is felbecsülhetetlen!

Szerintem minden önkéntesben átértékelődött kicsit valami a délután után. Mennyi apró dolog miatt panaszkodunk, idegeskedünk állandóan, pedig milyen rettentően szerencsések vagyunk! Élünk, egészségesen. Nem vagyunk bezárva egy kórházi szobába, és nem kell mindennap az életünkért harcolni. Normális életünk lehet, és mégsem becsüljük meg annyira, mint ahogyan kellene!

Ez a pár óra rengeteget ad azoknak, akiknek segítesz. De te még többet kapsz tőlük! Az érzés, hogy segítettél valakinek, akinek szüksége volt rá felemelő és annyi energiát ad, amit szinte semmi más. Lelkileg fejlődsz, új értékrended lehet és minden napot szebbnek látsz, és jobban értékelsz.

Menj el te is! Keresd meg a városodban, megyédben lévő szervezeteket és kérdezd meg, hogy mit tehetsz másokért! Segíts gyerekeknek, felnőtteknek, kutyáknak vagy csak tedd szebbé a környezetedet! Ha félsz a gyerekekkel foglalkozni, akkor is mehetsz még a kórházba – az ápolónőknek is rengeteg segítségre van szükségük. Ha csak összehajtogatsz pár köpenyt vagy segítesz kimosni az ágyneműket máris valami nagyot tettél, amivel nem csak másoknak, de NEKED is sokkal jobb lesz! Ne félj a kihívásoktól! Ne félj magadtól! Add önmagad, bízz magadban és tégy egy lépést egy jobb világ felé!

(Gy.A.)