Miért nem kellek senkinek?

Kedves Szakértő!
Egy 15 éves lány vagyok, és jelenlegi helyzetem úgy néz ki, hogy körülöttem mindenki, aki teheti elhagy, vagy tervezi, hogy el fog hagyni. Megszoktam, hogy nincsenek barátaim, és hogy mindig egyedül vagyok, de sikerült évekkel ezelőtt megtalálnom azt a lányt, aki később a legjobb barátom lett, és egyben az egyetlen. Nagyon örültem, hogy ő van nekem, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki önszántából megtűr maga mellett, sőt, még keres is.
Aztán eltávolodtunk egymástól, ez több mint másfél évig tartott. Amikor újra elkezdtünk találkozni és beszélgetni, mindketten mások lettünk, de nagyon sok mindenben hasonlítottunk. Kiderült, hogy már nincs jóban a régi legjobb barátjával, és mostmár mást tekint annak. Nem bántam, örültem, hogy legalább neki van egy baráti társasága (hárman vannak).
Sokszor előfordult, hogy közös képeket és videókat küldött arról, amikor együtt voltak, és az elején valószínűleg nem tudta, hogy ezzel bánt, de később már igen, viszont akkor is csinálta néha, amikor tudatában volt. Sosem ajánlotta fel, hogy esetleg megismerkedjek velük, pedig olyannyira közel állnak hozzá, hogy őket tekinti rendes családjának.
Sok időt töltöttünk együtt, és sokat beszéltünk a jövőről, és nagyon örültem, amiért szerepet kaptam a jövőjében. Azt terveztük, hogy együtt fogunk utazni, hogy elmegyünk a lehető legtöbb országba, és kipróbálunk dolgokat, mint például a tandemugrás. Ő is tervezett, így azt gondoltam, hogy ő is komolyan gondolja.
Nemrég közölte velem, hogy nagyon örül (ritka, egyikünk sem a legegészségesebb mentálisan, ő depressziós, én csak voltam, de még szorongok), mert van egy terve. Természetesen vele együtt örültem, amíg ki nem fejtette... Közösen mennek egyetemre az egyik barátnőjével, együtt fognak lakni, aztán mindhárman kiköltöznek külföldre (mivel ő egy elég komoly ember, főleg ha ilyenről van szó, valószínűleg komolyan is gondolják). És igen, én a történetben nem szerepelek, ennyit ér 7 év barátság... Nekem szörnyű lelkiismeret furdalásom lenne, ha arra kérném, hagyja el őket és csak velem foglalkozva költözzünk el egy másik országba, de nem hiszem, hogy őket annyira kínozná ez az érzés. Azt mondta, reméli, hogy lesz egy nála sokkal jobb, törődőbb barátom, mert ő nem tudja megtenni, amit érdemelnék.
Senkinek sem jó érzés, amikor nem őt választják, de én még csak nem is akartam, hogy engem, csak engem válasszon (a fentiekben említett miatt). Az egyetlen ember, akiben maradéktalanul megbíztam, akinek mindent elmondtam, akinek kitártam a lelkem közli velem, hogy lehetünk barátok, de számára ezek szerint nem sokat számítok. És az a legviccesebb az egészben, hogy végre elhatároztam magam, hogy akkor én most mindent megteszek, csakhogy ne szorongjak többet, már készen álltam volna felállni a gödörből, amikor is ezzel a vallomásával akkorát taszított rajtam, hogy könnyedén visszaestem. Nem tudom, milyen érzés egy szakítás (nem volt még senkim), de szerintem ahhoz hasonlókat érezhettem, mert elképesztően fájt, semmi mást nem tudtam csinálni, mint sírni és magamat okolni. Mert még annak se kellettem, aki ennyi sok időt töltött velem, és akit a legjobb barátomnak tartottam.
Ezek után nekem konkrétan a családomon kívül (akikkel csak felszínesen vagyok jóban, sosem beszél senki az érzéseiről - főleg apám halála óta) nem maradt senkim. Én nagyon szívesen barátkoznék, rengeteg a lehetőség, hiszen új suli (középiskola), de képtelen vagyok rá. Eleve arra is, hogy felálljak a helyemről anélkül, hogy ne legyen úrrá rajtam a szorongás.
A kérdéseim azok lennének, hogy hogyan tehetek a szorongás ellen (sport nem jó, vagy bármi más, amit nem lehet otthon végezni, mert anyám nem nagyon enged sehova), miért hagynak el az emberek, valamint, hogy mit lehet tenni a nyomasztó magány ellen, ha nem kellek senkinek?