/ LÉLEK / Miért azokat bántjuk, aki...
  2013-01-10

Miért azokat bántjuk, akiket szeretünk? Új regény kamaszoknak

Nógrádi Gábor új ifjúsági regényében egy kamasz ‒ a magyar ifjúsági irodalomban ‒ szokatlan nyíltsággal szól vágyairól, gyűlöleteiről, erotikus képzelgéseiről és komiszkodásairól. A regény választ keres egy fontos kérdésre: miért azokat bántjuk a legtöbbször, akiket szeretünk? S vajon megbocsátható-e minden bűn?

A történetben a tizennégy éves Alex lóg az iskolából, lop egy kutyát, hazudik, pimasz: haragszik a világra. Egyik gazsága követi a másikat. Még akibe szerelmes, azt a lányt is becsapja, megalázza, mert Vivi nem őt szereti.

Különös módon viselkedik a lopott kutya, Foltos, aki Alex gaztettei után mind betegebb és öregebb lesz.

Alex egyedül Lucát, a kishúgát szereti feltétel nélkül. Érthető, ha összeomlik, amikor a kislány, a kutya betegsége miatti bánatában kimászik a háztetőre.  A fiú tudja, ha Luca lezuhan, az az ő gazemberségei miatt történik.

- hirdetések -

Részletek Nógrádi Gábor a Gonosz hét napja című regényéből

Látom, mintha ma történt volna, és nem két hónapja.

Nem jól látom persze, mert bőgtem, mint az állat, de azért látom.

A húgom, Luca (márciusban volt öt éves az édes) a hosszú, sárga pólójában üldögélt a háztetőn. Ez a sárga póló volt a kedvence. Tőlem kapta a szülinapjára. Néha ebben is aludt. Akkor éjszaka is ebben aludt. Aztán reggel meglovagolta a ferde tető gömbölyű gerincét a kis hülye. Hét vagy nyolc méter magasan, a kémény közelében tette le a körteseggét, mint akinek ott bérelt helye van.

Nógrádi Gábor: A gonosz hét napjaElöl, a póló mellrészén zseb volt. Anya varrta, mert Luca oda zsebet akart. Egy pólóra! Ebből is látszik, hogy húgom hangyányit lökött. A zseben barna kutya vigyorgott zöld mezőbe festve. Naná, hogy Foltos volt az! Virított a két világos folt az oldalán, mint két szem! Azt én festettem. Elég jól rajzoltam mindig, meg régen szerettem is csinálni, de egyébként nem érdekel.

Luca oldalán lógott a piros tasekja, szíja átvetve a nyakán. Taseknak neveztük, pedig csak egy ovis táska. Abban hordta a kincseit. A tasektól sose vált meg. Nagyitól kapta a névnapjára tavaly. Aztán nagyi meghalt. Éjszaka az ágya mellé kellett tenni az éjjeliszekrényre. Nem aludt el, ha nem volt ott.

Lehet, hogy a hugicám tényleg sose volt teljesen komplett?

Bár így lenne!

Nyugodtabb volnék.

De nem így van.

Hugicám hosszú, göndör vörösesszőke haja rendetlenül kanyargott összevissza a nyakán meg a vállán. Mint egy horrorfilmben a szörny szájából, füléből kitekergő vékony kígyók.

Még a reggeli hajtépés előtt mászott ki a tetőre. A fésülését neveztük hajtépésnek, mert folyton rángatta a fejét, ha anya nekiugrott a hajának. „Ne! Ne! Fáj! ‒ kiabálta. ‒ Nem akarom!”

Én javasoltam, hogy nyírjuk kopaszra. Akkor nem lesz gond. Erre persze anya kiabálni kezdett, hogy egy tizennégy éves hogy mondhat ilyen hülyeségeket? Mintha nem tudná, hogy nem gondolom egészen komolyan. Csak egy kicsit. De azért normálisra levágathattuk volna. Luca is ezt akarta. Apa is. Anya persze nem. Mert neki gyerekkorában le kellett nyírni. A sulijában egy fiú megtetvesedett, és anya haja is tele lett serkével.

Folyton azt nyomta Lucának azon a magas, hisztis hangján, hogy „majd meglátod milyen csodálatos lesz, ha a szép hajad a derekadig ér!” Naná, hogy az ő haja vállig sem ért! Utált bajlódni vele. Meg sajnálta a fodrászra a pénzt. Felnőttek. Gratulálok! 

/…/

… Meglátom. Odamegyek, leülök mellé. Nem is kell szólnom semmit. Átkarolom a vállát és magamhoz szorítom. Ő sír és hozzám bújik. Érzem a mellét, ahogy nyomódik. Érzem a combját a lábam mellett szorosan. A könnyei az arcomra folynak. A számra. Érzem a sós ízt. Már én is sírok…

De barom vagyok! Majd éppen hozzám fog bújni, amikor mindenki tudja, hogy Toplákra bukik.

Tüzel az arca, ha ránéz arra a seggarcúra. Na, jó, nem seggarcú. Ami igaz, az tény: Topolánszky baromi jóképű fekete srác. Fekete haj, fekete szem, mindenütt izmok. Bár én volnék olyan!

Persze sportol, mint állat. Fut, úszik, karatézik. Távúszóbajnok. Remélem, egyszer az Atlanti óceánon is lesz versenye, ahol cápák cikáznak.

Vivi, Vivikém! Csak egy fél napot, ha együtt tölthetnénk itt a parkban…!

Csak egy fél napot vele! Toplák örökre eltűnne az életéből.

Ha mellette lehetnék…! Ha nyugodtan beszélgethetnénk kettesben… Ha megsimogathatnám…! Esküszöm, nem arra gondolok, hogy kapásból a bugyijába nyúlok, vagy ilyesmi. Csak egy kis közeledés, hogy érezzük egymást.

/…/

Apa egy óra múlva elment.

Kilépett az ajtón a két bőrönddel, megállt, ránk nézett, aztán lejött a lépcsőn az udvarra.

Anya az ajtóban állt. Nem jött utána. Nem is szólt. Csak a szájához gyűrte a zsebkendőjét. Látszott, hogy sír, csak visszafojtja. Ismerem. Nem akart az udvaron kiabálni. A szomszédok miatt. Hogy ne lássák. A hülye szomszédok! Ki nem szarja le a szomszédokat?

Nógrádi Gábor: A gonosz hét napja

Nógrádi Gábor eddigi húsz - fiataloknak írt - könyvét dráma és humor, köznapi konfliktus, és annak játékos, érzelmes feloldása jellemzi. A gonosz hét napja című regényébe humorból kevesebb, katarzisból több jutott.

Nógrádi Gábor művei - Móra Könyvkiadó (Ára: 2290.-)

Luca odaszaladt apához.

Nézte a két bőröndöt. Látszott, hogy nem érti. Vagy nem akarja érteni. Önvédelem.

Lucánál nem lehet tudni, mit gondol valójában. Még ő sem tudja pontosan. Talán csak érzi. Így van ez a kisgyerekeknél.

‒ Hova mégy?

Én nem mentem oda. Csak álltam a labdával a kezemben a bokrok között, és néztem apát. Na, most mit lépsz, Darth Vader?

Apa letette a bőröndöt, és leguggolt Lucához.

‒ Most el kell mennem, kicsim ‒ mondta. ‒ Majd holnap érted megyek az oviba, és utána fagylaltozunk.

Megpuszilta Lucát, aki visszaszaladt, és várta, hogy majd rúgom a lasztit.

Úgy látszik, hugicám az egészből mégsem érzett meg semmit. Jó, amíg az ember kis hülye. Vagy meg tudja játszani, hogy kis hülye.

/…/

Megálltam a zuhanynál. Zuhanyoztam. A vízfüggönyön át nyugodtan odanézhettem.

A lány volt az. A rövid, fekete hajú lány. Apám dolga. A lány, akihez apa elvitte a bőröndjét. Persze, hogy nehezen ismertem meg! Most nem feszült rajta a sötétvörös póló, meg a fekete nadrág. Fürdőruhában mindenkit nehezebb megismerni. Kék színű bikiniben volt. Egy csík a mellén, egy csík a fenekén. Közelebb sétáltam. Tutira nem ismerhet, gondoltam. Apa nem a családi fotókkal döntötte hanyatt, az biztos.

Őrült csinos volt. „Bombázó”, ahogy apa szokta mondani. Naná, hogy egy bombázót kapott ki a tömegből!

Egy törülközőn ült. Két nagy alakú szürke könyvet szedett ki a szatyrából. Apa régi egyetemi cuccai voltak ilyenek. Azt a…! Hát persze! Ez is jogira jár! Szóval ügyvédek leszünk, ribike?!

Hirtelen rám jött, hogy szétrúgom a cuccait, meg lepofozom.

Elképzeltem apát, ahogy vele is csinálja, amit anyával! Undorító! Undorító!

/…/

Apa kocsijában hallgattunk. Vibrált a levegő a feszültségtől, totál éreztem.

Apa hallgatott, mert úgy érezte, ő a főhibás. Anya hallgatott, mert nem akart apával cirkuszt. Gondolta, most biztosan visszajön hozzánk, hiszen meg is ölelte. Ja. A remény hal meg utoljára. Én meg különösen kussoltam, mert tutira tudtam, hogy én vagyok a hunyó, a főgonosz. Én vagyok Anakin Skywalker, akiből Darth Wader lett. Aki a saját vérére támad. Aki megölné a fiát. Úgy futottak át előttem a régi képek, mint egy film. Luca megszületett, és mentünk a kórházba. Imádtam a cseppet. Aztán a gügyörészések kora. A játékok. Egyre értelmesebb lett. Az én nevemet mondta először, nem azt, hogy anya vagy apa. Én tanítottam meg focizni, fára mászni. Kaptam is érte! Velem jött be először a mély vízbe. A kedvemért egyszer megette a spenótot is!

Rohadtul éreztem magam. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen rohadt rohadtul. Pedig már volt néhány éjsötét órám a suliban, meg itthon. A sötétség, igen, a sötétség fejedelme, az vagyok. És úgy is fogom végezni.

(Nógrádi Gábor - www.nogradi.hu, www.mora.hu)