/ LÉLEK / Miért fojtjuk el érzelmei...
  2017-10-09

Miért fojtjuk el érzelmeinket?

Egy átlagos élet során egy ember gyakorta szeretné kifejezni az érzelmeit! Csakhogy megakadályozza benne az a társadalmi, családi minta és elvárás, amelyet gyermekkorunktól hallunk és tanulunk. Emiatt aztán később csak nagyon nehezen tudunk megszabadulni a lelki terhektől, amelyeket a ki nem mondott gondolatok, érzések okoztak.

- hirdetések -

Az ember alapvetően emocionális lény, de legtöbbször mégis arra kényszerül, hogy racionális legyen. El kell fojtania az érzéseit, mert erre predesztinálják a társadalmi érintkezés íratlan illemszabályai, vagy a másik iránti tapintat, vagy az a szocializáció, ami élete legintimebb szférájaként emlegeti az érzelmi megnyilvánulásokat, és arra tanítja, hogy bújjon el egy biztos helyre, ha túlzottan elhatalmasodnának rajta. Maradjon csak titok, amit legjobb hét lakat alatt őrizni.

Az érzelmek elhárítása tanult folyamat

Objektív oka például az az egyszerű tény, hogy így nevelkedünk. Hamar megtanuljuk, hogy nem bömbölünk, amikor nekünk ahhoz van kedvünk, ezt a szokást jó esetben utolsó ovis cuccunkkal együtt a sarokba dobtuk. S ezek után már nincs visszaút. Az iskolás, és a felnőtt már nem pityereg, amikor pityeregnie van kedve, legfeljebb csak szűk körökben és terekben, a hozzá legközelebb állónak, de leginkább csak önmagának.

Kísérlet igazolja az érzelmek társadalmi meghatározottságát

Egy kísérlet során érzelmekre ható filmet vetítettek egy japán és egy amerikai diáknak. A külön szobában, ahol egymagukban nézték a filmet, szinte teljesen azonosak voltak a reakciók, mindkettő elborzadt, amikor el kellett borzadnia, és nevetett, amikor vicces jelenetek voltak. De miután más is belépett a szobába, a japán fiú viselkedése megváltozott: szolidan végigmosolyogta a filmet, elejétől a végéig, pontosan úgy, ahogy azt az iskolában és a családban megtanították neki, ám igazi érzelmeit nem mutatta ki egy másik ember jelenlétében.

Érzelmi szemétkupacok - illusztrációAz érzelmeinket illendő kordában tartani

Pláne, ha negatívak. Hisz ezek annyira nem illenek abba a trendi világba, ami a pozitív gondolkodásról, az agykontrollról, a „happy-feelling”-ről regél csodákat. Azt erősíti az emberben, hogy csak pozitívan lehet sikeres, boldog és kiegyensúlyozott. És aki nem így érez, az kilóg a sorból, az selejtes, az nem teljes.

Ezek után semmi csodálkozni való nincs azon, hogy úgy vagyunk negatív érzéseinkkel, mint ha valami csúf és fertőző bőrbetegségünk lenne, amit szorongó igyekezettel takargatunk a világ elől, és csak akkor lépünk nyilvánosság elé, ha már kellően álcázottá tettük azt.

Táguló és szűkülő határok

Az érzelmek alakulását befolyásolja az a jól ismert pszichés mechanizmus is, amiben a jókedv tágító, a rossz viszont szűkítő hatású. Ha jól érezzük magunkat, kitágulnak személyi határaink, nyitottabbá válunk, ha viszont bánkódunk valami miatt, jobban szeretjük csendben, magunkban végezni az emésztés fájdalmas műveletét. De mivel az ember „társas lény”, természetes létérdeke a „tágulás”. Úgy érzi, ez a normális.

Az érzelem-elfojtás egyéni oka a bennünk levő eredendő félelem. Mert valójában félünk az érzelmektől. Nem szeretjük, ha valaki sebezhetőnek mutatja magát előttünk, mert nem tudunk vele mit kezdeni, nincs egy vele szemben alkalmazott „házirendünk”. Gondoljunk csak arra, hányan vacillálunk egy-egy kapcsolatban, vagy dobjuk be a törülközőt idő előtt, csak azért, mert nem vagyunk hajlandók felvállalni a dologgal járó érzelmeket. A leggyakrabban elhangzó szerelmi vallomás:„Félek tőled”. Ezt búgja érzékien  a másik fülébe az, aki már „elkárhozott”, ahelyett, hogy tárt karokkal és nyitott szívvel várná a rázúduló érzéseket.

Ha van „elfojtás”, kell lennie „kitörésnek” is

Testünk folyamatosan jelzéseket ad számunkra. Mindenféle formában, mindenféle jelet. Pontosan figyelmeztet, mikor mire van szüksége. Ha történetesen  viharfelhők gyülekeznek, vészjeleket küld, méghozzá rendesen. Az más kérdés, hogy mit fogunk fel ezekből, mivel akarunk szembesülni, és mitől futunk el jó messzire.

Közkedvelt reakciónk a fej homokba dugása is. Pedig ha mártírnak érezzük vagy sajnáljuk magunkat, neheztelünk vagy figyelmetlenek vagyunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy felhalmoztunk már egy csomó érzelmi szemetet, amely máris útjában áll a normális működésnek. Nem beszélve azokról a testi megnyilvánulásokról, amelyek egy csúnya betegség formájában eléggé drasztikusan rázzák meg a vállunkat: ébredj fel végre, vedd észre, hogy nincs minden rendben veled!

A gyógyulás

A pszichés betegségek mélyén az el nem mondott, fel nem dolgozott, ki nem élt érzelmek lapulnak. Nem véletlenül alapszik a lélekgyógyászat olyan technikákon, mint a beszéltetés, a csoport-terápiák vagy az önkifejező csoportok. Ezeken a helyeken nem hogy meg lehet, de meg is kell jeleníteni azokat az érzelmeket, amik még vegetálnak bennünk.

Rossz belegondolni, hogy mennyi lelki szemetet hordozhat az ember, ha mondjuk eszmélésétől kezdődően (már pedig onnan indul a történet!) gyűjtögette azokat.

A térrendezés művészete szerint az az ideális, ha bármely akciónk előtti első lépésként  nagytakarítást tartunk. Ki kell hajítanunk mindent, ami ócska, nem használatos, vagy káros. A lelki nagytakarítás legalább ilyen nagy horderejű.

(fokuszbanano)