Néhány probléma

Kedves Szakértő!
Előre is elnézést kérek a hosszúra nyúlt levél miatt, de 7 év problémáit próbálom ebbe röviden belesűríteni. Egy 15 éves, elsőéves gimnazista vagyok, és majdnem a fél életem ráment a gondjaimra.
A sorsfordító dátum 7 évvel ezelőtt volt, amikor is édesapám meghalt egy balesetben. 8 évesen kellett szembenéznem a halállal, akkor még nem is fogtam fel igazán. Pár nappal később édesanyám közölte velünk, hogy van egy bátyánk apai ágról.
Az idő haladtával egyre jobban magamba fordultam, senkinek sem beszéltem az érzéseimről. Nem találtam barátokat, az osztálytársaim kihasználtak és magamra hagytak. Azt hiszem, ekkor kezdődhetett, hogy szóban bántanak.
Találtam magamnak egy barátnőt, ekkor kb. 9 éves lehettem, ő volt az egyetlen, akivel sosem vesztem össze, aki nem bántott.
10 éves koromban jelent meg az életemben a kosárlabda, amit mindennél jobban szerettem. Egy idő után nem folytathattuk vegyes csapattal, de volt az a lehetőség, hogy átmegyünk egy másikhoz. Ez nem volt helyben, buszozni kellett volna mindössze 15 percet, de anyám ettől is féltett, ezért nem engedte, hogy folytathassam. A többiek sokat bandáztak, engem sosem hívtak magukkal, mondván anyám úgysem enged el (a baleset után a kelleténél sokkal szigorúbb lett), később arra fogták, hogy túl jó tanuló vagyok.
Ezek után megnőtt a szóbeli bántalmazások száma, és nagyon egyedül voltam az iskolában, mert előszeretettel közösítettek ki, mondjuk így utólag meg is értem.
11 éves koromban lett telefonom, és a szabályok egyértelműek voltak. Mégis olyannyira egyedül voltam, hogy az online térben kerestem barátokat, és ennek meglett a következménye, anyám akkor csalódott bennem.
A sulimban nagyon rosszul éreztem magam, szerettem volna váltani, de anyám nem engedte, mert busszal kellett volna járnom (a korábban említett 15 percnyi időt), és túlságosan féltett mindentől is. Például azért nem járhattam egyedül iskolába 14 éves koromig (faluban élek), mert attól tartott, hogy megerőszakolnak, elrabolnak, elütnek és hasonló paranoiás "indokok" miatt.
Kb. 12-13 éves koromban eltávolodtunk egymástól az egyetlen barátnőmmel, így nem maradt más társaságomnak, mint a két kutyám és a könyveim. Azt hiszem ekkor maradt anyám végleg egyedül, ugyanis apám halála után három kapcsolata is volt, de nem volt szerencséje. Ekkor éltem meg az első komolyabb plátói szerelmet, ami tulajdonképpen 7 hónapnyi várakozás volt, a végén egy beismeréssel, amit egy visszautasítás követett. Ezalatt az idő alatt alakult ki költői énem. Ekkor kezdtem el naplót írni, amit aztán anyám el is olvasott, és amikor 14 évesen rájöttem, hogy a csupán naplónyi magánéletem sem létezik, felhagytam az írásával, és így mindent magamban kellett tartanom.
A heti egy néptánc próbákon kívül minden időmet otthon töltöttem, magányosan.
A következő időpont megint csak fontos szerepet játszik rövid életem megutálása érdekében. Nyolcadikos lettem, és már rögtön szeptember elején észrevettem, hogy valami nincs rendben. Ekkor kezdtem el szorongani, ami onnantól kezdve a mai napig végigkíséri a mindennapjaimat, csakhogy olyannyira természetesnek tűnik már, hogy csak akkor veszem észre, milyen volt előtte, amikor pár órára fel tudok szabadulni (csak 2 alkalom volt). A szorongás mellé hamarosan csatlakozott a depresszió, hiszen 14 évesen, bőven a kamaszkorban, aki folyton csak unatkozik, mit csinál? Elkezd gondolkodni. Na, ebből a rengeteg gondolkodásból szépen lassan kialakult az önutálat, önmarcangolás, önhibáztatás, a folytonos magányosságból adódó normálisságom megkérdőjelezése, és effélék. Nagyon sok tesztet töltöttem ki, és 1-2 kérdés kivételével minden egyezett rám.
Aztán jött a felvételi időszak, én pedig a választott suli felvételi előkészítőjén megismertem egy srácot... Hát, igen, képes voltam beleszeretni, ő volt az első és talán egyetlen olyan, aki nem volt nyomi (bocsánat, de ez az igazság...), de áldom az eszem, amiért neki nem mondtam el, mert végül osztálytársak lettünk.
Ahogy telt az idő, egyre inkább elengedtem azokat az érzéseket iránta, és teret hódított a depresszió. Voltak olyan mély völgyeim, amikor már az öngyilkosságra is vállalkoztam volna, csakhogy véget érjen, de nem volt hozzá elég erőm és bátorságom. Mindezt egyedül kellett megélnem, ugyanis a családomat nemigazán izgatta, hogy mi bajom lehet, vagy miért csak feketét vagyok hajlandó hordani (képtelen voltam színeket elviselni magamon, és reménykedtem, hátha így feltűnik nekik, hogy valami nem oké, de sajnos nem). Egyetlen pozitívuma ennek a korszakomnak, hogy rengeteg gyönyörű verset tudtam írni, melyeknek központi témája leginkább a lelkem volt, ahogy elképzeltem.
Aztán újra barátnők lettünk (kb. másfél évvel azután, hogy eltávolodtunk, vettem magamon egy kis bátorságot, és ráírtam), és neki tudtam mesélni arról, mit élek át. Ez az egész rengeteget segített, és jelentősen javult az állapotom.
Aztán jött egy olyan időszak, amit nagyon szégyellek. Mentségemre szóljon, hogy nagyon magányos voltam. Új töri tanárt kaptunk az év elején, aki 26 éves volt (és igen, ő is nyomi volt, és ezt nem bántásból, de nem találok jobb jelzőt rájuk). Szimpatikus volt a kezdetek óta, de csak a tanév vége felé kezdett el rossz irányba menni a dolog, mert a tavaszi szünetben sorozatosan vele álmodtam. És ha az embert ilyen meglepő dolog éri, akkor elkezd rajta gondolkozni... És mivel képes vagyok túlgondolni a dolgokat, az lett a vége, hogy jobban kedveltem, mint szabadott volna. Sokat sakkoztam vele, és egyszerűen szerettem elveszni a kék szemeiben, már csak azért is, mert olyankor mindig mosolygott. Kiváló hallgatóság volt, ezért is mertem neki mesélni arról a szörnyű korszakomról, és ő mindig meghallgatott. Aztán két lánynak, akikkel mondhatni jóban voltam, feltűnt valami, és elkezdtek azzal szekálni, hogy lefeküdtem vele. Persze nem volt igaz, és nagyon bántott, hogy ilyeneket mondtak, de ők voltak az egyetlenek, akik szóba álltak velem (mindkettő problémás volt, az egyik pszichiáterhez járt, mert öngyilkos akart lenni, a másik meg karcolgatta magát, amit átvett az első is, de ami közös volt bennünk, az a depresszió). Aztán a banketten, amikor elbúcsúztunk a tanároktól, elmondtam neki, mit érzek. A válaszában nem szerepelt a kimondott visszautasítás, inkább a középiskolára terelte a hangsúlyt.
Kiderült, hogy a nővérem meleg, ami meglepett, de nem volt vele bajom, nekem ő ugyanaz az ember maradt.
A nyáron ki kellett költöznöm a szobámból, mert a nővérem a barátnőjével visszaköltözött hozzánk, amíg nem találtak lakást (mivel nem is kerestek, egészen a tanévkezdésig a nappaliba helyezett babzsák számított a szobámnak, amivel nem lett volna annyi baj, ha anyám nem tartózkodott volna mindig ott). Ami miatt ezt megemlítem, annak az az oka, hogy a nővérem barátnője elültette a bogarat anyám fülében, hogy szerinte a barátnőm és én melegek vagyunk (neki sem volt még barátja, és nekem sem), és ez elég kellemetlen, főleg, ha még kérdezget is róla. Nem arról van szó, hogy bajom van a melegekkel, mert én szívesebben lennék homoszexuális, mint heteroszexuális, csak sajnos nem érzek vonzódást a lányok iránt, és az, hogy az egyetlen barátnőmmel "összepárosítanak", nem volt a legjobb érzés.
Nyáron a nővérem és anyám kiszedték belőlem, hogy mi bajom van, és elvittek egy pszichiáterhez (szerintem egy pszichológus elég lett volna), ott az lett az eredmény, hogy szociális szorongásom van, és azt javasolta, hogy járjak el a csoportfoglalkozásra és egy pszichológushoz, aki segít majd a középiskolai beilleszkedésben. Nagyon tetszett az ötlet, de sajnos nem hívtak vissza minket (vagy csak nem tudok róla), és elúszott a lehetőségem, hogy valaha is rendbe jövök. Jogos a kérdés, hogy miért nem mondtam semmit a családomnak, miért nem kértem soha segítséget, de ezt nagyon bonyolult lenne kifejtenem, röviden: úgy éreztem, nem érdemlem meg, és ha már magától nem alakult úgy valami, ami nekem kedvezett volna, akkor nem éreztem jogot ahhoz, hogy én abba beleszóljak, vagy úgy alakítsam, ahogy eredetileg lett volna.
Fecsketáborban megismertem egy lányt, aki fiúnak érzi magát, vele jóban lettem. Beleszerettem ott egy fiúba (nem ismerem, de külsőleg ő is nyomi), akit sikerült gyorsan el is engednem. Természetesen az új iskolában is ugyanúgy szorongtam, csak itt fura volt, hogy nem utálnak, nem szólnak le mindenért, vagy nem strébereznek, csak mert jelentkezem. Lett egy társaságom, ami nem tartott sokáig, viszont a táborban megismert osztálytársam mellettem volt (együtt voltunk introvertáltak), addig, amíg egyedül nem hagyott, hogy csatlakozzon egy társasághoz kb. december környékén.
Az egyik fiú osztálytársammal mindig együtt buszoztunk haza, és ahogy megismertem, sajnos jobban megkedveltem, mint szerettem volna (ő is nyomi). És ami még rosszabb elmondtam neki (nagyon utálom, hogy őszinte vagyok). Nem utasított vissza, tulajdonképpen nem is tudott válaszolni. Később úgy csinált, mintha meg sem történt volna, csak annyi változott, hogy elszállt magától, és nem értem miért, de úgy viselkedett, mintha én teljesen oda lennék érte. Szerencsére hamar kiszerettem belőle.
A téli szünetben senki sem keresett, amikor vissza mentünk a suliba kiderült, hogy a fent említett barátomnak (aki csatlakozott egy társasághoz) lett barátja (mármint úgy, hogy melegek), és onnantól kezdve hiába közeledtem én is feléjük, hiába próbáltam felülkerekedni a szorongásomon és a szünetekben velük lenni, sajnos senkinek sem tűntem fel, még neki sem, hiszen ott volt a barátja.
A kérdésem az, hogy miért nem kellek senkinek? Nem célzok magasra, nincsenek elvárásaim az őszinteségen kívül. Tudom, hogy a tulajdonságaim és a külsőm alapján elég visszataszító lehetek, és hogy elképesztően szánalmas, hogy ennyi fiúból egyiknek sem kellettem. Nem arról van szó, hogy nekem most azonnal kell egy fiú, vagy ilyesmi, csak szimplán nagyon magányosnak érzem magam. Nem ismerkedek könnyen, mert anyám antiszociálissága rám ragadt, de próbálok igyekezni.
Elnézést kérek, tudom ebben sok volt a felesleges információ, de talán így teljesebb lehet a kép. Remélem, valamennyire érthető, kicsit zavaros.
Válaszát előre is köszönöm!