/ Szakertő válaszol / Lelki problémák / Most mit tegyek?:(
  

Most mit tegyek?:(

ora 2014-04-28 20:57:49
Kedves Doktornő! Van egy hatalmas problémám és ez most nagyon hosszú lesz, de másnak nem tudom elmondani, mert túl előítéletesek. Szóval azzal szeretném kezdeni, hogy egy 17 éves lány vagyok és van egy 18 éves fiú barátom. Ez a fiú valami elképesztő, de minden értelemben. Nem tökéletes, de olyan szinten egyedi, hogy én kb. az életemnek is véget tudnék vetni érte... ez durván hangzik, pedig így van. Több mint 2 éve vagyunk együtt és ezalatt a 2 év alatt túl sok minden történt és NAGYON sok dolgot elszúrtam, amit úgy érzem, hogy sosem fogom tudni helyrehozni és örökre tönkre tettem valamit. Kezdeném az elején... szóval amikor 15 éves voltam, láttam meg egy német versenyen (egy iskolába járunk, most fog balalgni) és teljes mértékben az az érzés fogadott, hogy beleszerettem. Ez még abban az évben ősszel volt... és a rákövetkező év telén vettem rá magam, hogy beszélgessek vele. Nagyon duci lány voltam, kb. 74 kg és 165 centi és eléggé punk-rocker meg lázadó. Sok helyre jártam el, nem voltam a legjobb társaságban és nem voltam jó lány, de ezek mellett nagyon érzelgős voltam/vagyok és addig a pillanatig, amíg el nem kezdtünk beszélgetni én nem igazán tudtam, hogy milyen dolog ragaszkodni és megértésre lelni. Megértett, nem volt egy percig sem bunkó velem, figyelt rám, tanácsot adott és a legfontosabb az, hogy úgy elfogadott ahogy voltam és szerelmes volt belém NAGYON hosszú ideig. Már tavaly elrontottam, hogy hazugságra építettem a dolgot, ugyanis nagyzoltam azzal, hogy mennyi mindent csináltam. A helyzet az, hogy a legtöbb meg is történt, csak a helyzet az, hogy érdekesebben meséltem el, mint amilyen is volt. De megbocsátott. Ezek után építgettük a kapcsolatunkat és volt egy időszak még, amikor nagyon jól meg voltunk és mind ezek közben nagyon boldog voltam vele, sok helyre elmentünk, becézett, rengetegszer elmondta, hogy én vagyok a másik fele, az egyetlene, a drágasága és minden egyéb, konkrétan aki ránk nézett, az cukorsokkot kapott, annyira édesek voltunk. Ezzel így ahogy van, semmi, de semmi gondom nem volt. A baj a viselkedésemmel volt és azzal, hogy mennyire rosszul láttam a világot és a szüleim.. valamit nagyon elbaltáztak, de nem akarom őket hibáztatni. Tehát amikor elhívott valahova, akkor én azt mondtam, hogy nem tudok sokáig maradni, mert féltem a szüleimtől, hogy mégis mit fognak szólni, mert mindig kekeckedtek velem, miután a vele való találkozásomnak vége szakadt és rengeteget veszekedtek velem, hogy "mi az, hogy fiú barát?" és "mi az, hogy nála alszol?" és "hogy képzeled, hogy ki mersz állni mellette?", na meg "akkor költözz hozzá, ha ennyire megértitek egymást'. Komolyan mondom, hogy most meg is tenném, ugyanis ez a fiú olyan szinten meg tudott érteni, mint még senki más. Anyám bizton állította, hogy ő tudja mi kell nekem és nem szeretné, hogy pofára essek, ezért úgy gondolta, hogy nem enged annyit találkozni ezzel a fiúval, aki amúgy hozzátette a dolgokhoz, hogy ha 10 évvel később találkozunk, akkor már rég feleségül vett volna és lettek volna gyerekeink... ezt nem zsarolásból mondta, de igaza van/volt, ugyanis így megspóroltunk volna megannyi veszekedést és biztosak lehetnénk abban, hogy senki sem lenne ellenünk. Tehát a szüleim nagy mértékben ellenem voltak, mivel megszokták, hogy én ennyit vagyok itthon, mindent megcsinálok nekik és nem akarták, hogy ennek végeszakadjon... Emellett ennek a fiúnak köszönhetem, hogy most lényegében megváltoztam, ugyanis sokszor veszekedtünk, mert hülyeségeken sértődtem meg. Megsértődtem azon, hogy egy hónapban egyszer elment a barátaival meccset nézni (az összes többi idejét rám pazarolta), volt, hogy azért szidtam le, mert túl korán itt volt a házam előtt és rám várt. Volt hogy órákat várt rám, de nem szólt semmit, csak mosolygott amikor meglátott és minden egyes alkalommal megkaptam, hogy "szeretlek", "mindennél jobban szeretlek", "egyszerűen imádlak" és ezt mosolyogva mondta és én is ugyanúgy éreztem/érzek iránta, de sosem tudtam normálisan megfogalmazni és elmondani neki vagy érzékeltetni vele. A legeslegnagyobb baklövés, amit életemben tehettem, az mind az volt, amikor leszidtam. Leszidtam teljesen felesleges dolgokért és napokiig haragudtam rá és vártam, hogy kérjen bocsánatot és kb. esedezve kért elnézést. Nem éreztem magam ettől jobban. Annyit nem tettem meg vele, hogy lecsússzak a bobon és hagyjam, hogy jól érezzük magunkat. Mindig ott volt fenyegetésnek, hogy "ha nem jössz haza időben, akkor leszidlak" című dolog, de ennek semmi értelmét nem láttam. Már volt egy olyan érzésem, hogy anyukám direkt akkorra találta ki a házimunkát, amikor el akartam volna menni a barátommal valahova, ez nagyon rosszul esett, ezért sokszor leszidtam a barátomat, hogy ő lehetetlen időpontban keres, amitől már egyszer szószerint sírvafakadt, hogy ő csak látni szeretne engem és nem akart rosszat. Szóval nagyon elrontottam, nem tudtam sosem csinálni neki egy szép nyarat, mert mindig le lettünk szidva. Annyi minden szépet tett értem és annyira hülye voltam, hogy nem értékeltem, szerintem meg sem érdemeltem őt. Tavaly, decemberben volt a szalagavatójuk egy pénteki napon, ekkor én felszolgáltam, mert "nem hívott meg", igazából csak a megfelelő alkalmat várta, de miután bejelentettem, hogy felszolgálok, mert nem hívott meg, olyan szintű lelkiismeretfurdallása volt, hogy azon a héten, vasárnap, szakított velem, azzal az indokkal, hogy ő ezt így már nem bírja tovább, mert tulzottan lesokkolom őt, amiben igaza volt. A szüleim hülyén álltak a dologhoz, a többiek nem tudtak normális tanácsot adni, mindig ellene voltak, mert lányból vannak és gondolták, hogy "áh, álljunk a pártjára, úgysem ismerjük a barátját annyira, igazából őt sem" és így minden ellenünk szólt. Mi meg nagyon hasonlítottunk, a társadalmi pozíciónk, az érdeklődési körünk, az elvárásaink... nagyon sok minden. És idén februárban újrakezdtük a dolgot, azzal a céllal, hogy jobb lesz... hát persze, hogy anyám/apám nem volt képes elengedni, semmilyen indokuk nem volt, csak az, hogy "keveset vagy itthon" -ez nem igaz- és újabb csalódást okoztam. most még együtt vagyunk, de nem szerelmes belém, nem becézget, nem igazán szeret úgy, mint régen.. nem olyan. Elrontottam. DE NAGYON. Hogy hozhatnám helyre? Igazából mondta, hogy nincs oka szakítani velem, mert nagyon jó lány vagyok, csak ő nagyon rosszul érzi magát. Nagyon szeretném az a helyzetet visszahozni, amikor nagyon szeretett és most én is nagyon szeretem és ezt a kettőt egybeolvasztani és boldogan élni vele. Tetszik adni valamilyen tanácsot, ami segít abban, hogy együtt legyünk és boldogan? Ez a fiú nagyon különleges. A neve, a külseje, dolgok, amikhez ért, az a rengeteg tudás, amelyet felhalmozott, az élettapasztalatai, a bölcsessége, a stílusa. Igazából imádnivaló. Nagyon szeretnék vele lenni... egy életen át, de még az is kevés hozzá. Csak ezt hogyan érhetném el? Lehetséges, hogy újra belém szeret? 2 és azért sok idő.... szeretném nagyon felkelteni az érdeklődését és jól csinálni a dolgokat. Mit tegyek?

Szakértőnk válasza a Most mit tegyek?:( kérdésre

Kedves Kérdező!

Bizony nehéz helyzetben vagy. Két feladatod, nem is, három feladatod van most egyszerre, amit tanácsolnék: 1. ne hibáztasd magadat! A szüleidtől nagyon átvetted ezt a szokást, hogy magadat tedd felelőssé. A szüleid téged okolnak sok mindenért, legalább te szeresd magadat és ne hibáztasd magad túlzottan. Egy kapcsolat sikere vagy kudarca MINDIG két félen múlik, te egyedül nem ronthattad el! Ráadásul még kamaszok vagytok, ilyenkor a szülőkön is sok múlik. 2. A kapcsolatotokat csakis ketten tudjátok rendbe hozni. Beszélgess el a barátoddal, mond el neki, hogy elfogadod, hogy most nem olyan lelkes, de vajon tudnátok-e tenni valamit közösen azért, hogy jobb legyen. Itt megjegyzem, ne a régi állapotot akarjátok visszaállítani! Az az idő elmúlt, sok minden történt veletek, változtatok, teljesen más kapcsolatot tudtok kialakítani, akár sokkal jobbat, érettebbet is! Írhattok egymásnak kívánságlistát is, mind a ketten kívánhattok mondjuk 5-5 dolgot a másiktól, amire a másik megígéri, hogy figyel, és megpróbál változni abban az 5 dologban (ez csak egy tipp, nem muszáj). 3: azt mondtad, mindig is lázadó típus voltál. Itt az ideje, hogy képviseld magad a szüleiddel szemben is. Sosem fogják örömmel fogadni, hogy fiúkkal randizol, és hidd el, az sem fog ezen változtatni, hogy betöltöd a 18. életévedet. Ha fontos neked ez a fiú, akkor ki kell állnod például azért, hogy később jössz haza kicsivel, és el kell fogadnod, hogy nem tudsz tökéletesen megfelelni az édesanyádnak. A szüleid véleményétől, megítélésétől való függetlenedés akkor is fontos, ha nem maradtok ezzel a fiúval együtt (mert akkor problémát fog okozni a következőnél). Ez biztosan okoz majd vitákat közted és a szüleid között, de ez majdhogynem elkerülhetetlen része a felnőtté válásnak. Persze ettől még tisztelheted és szeretheted a szüleidet, de meg kell velük értetni, hogy lassan felnősz, és saját magad fogod kezedbe venni az életed irányítását!

Minden jót!

Üdv,



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések