Mit tegyek?
2020.05.19.
Tisztelt Doktornő!
Egy 18 éves lány vagyok,akinek elég sok konfliktusa van a szüleivel...
Az egész úgy igazán általános suli vége felé kezdődött el..12-13 éves lehettem. Minden hétvégén veszekedtünk,nem is kicsit..azt talán lenyeltem volna,hogy minden veszekedés végén 100%-ig engem állítottak be bűnbaknak..de az jelentősen "ölte" az idegeimet,hogy nem hagytak lenyugodni. Mármint az ajtót se csukhattam magamra,ergo sírni se sírhattam nyugodtan. Egy idő után valahigy erről letettek. Rólam annyit kell tudni,hogy hajlamos vagyok visszabeszélni a szüleimnek,ha szerintem jogtalanul szidnak valami miatt,ők pedig az a "csakis a szülőnek lehet igaza"-típusok. Az előbb említett tulajdonságom miatt nem kevésszer szekáltak,amin nyilván felhúztam magam. Ezen kívül szinte semmilyen probléma nem volt velem,max hogy kényelmes típus vagyok. De szinte mindig színötös voltam,és amire megkértek,azt megcsináltam mindig. Egy idő után a viték addig fajultak,hogy elkezdtem magam vagdosni,csakhogy levezessem a feszültséget. Mivel én sose tehettem meg,hogy kikiabálom magamból,de ha normálisan mondtam a bajom,az is süket fülekre talált. Nemsokkal később (15 voltam) annyira ráfüggtem a vagdosásra,hogy bekerültem a pszichiátriára. Azóta szedek antidepresszánst is,mert depressziót diagnosztizáltak. Nos,a szüleim ezt nem hiszik el,szerintük csak színészkedek,ami a mai napig bánt. De ezt se hozom fel nekik,mert ha én,vagy a nővérem panaszkodunk,10-ből 10-szer az a válasz,hogy "ti szegény elnyomottak" (ergo nem vesznek minket komolyan). A vagdosást el se akartam árulni a szüleimnek,osztálytársam (észrevette tesi órán) anyja szólt neki. Erre az volt a reakció,hogy sokkolni akarom a családot.Azt már hiába tettem hozzá,hogy direkt takargattam előlük. 2-2.5 év kellett ahhoz,hogy letudjak szokni róla,de nem mondom,hogy nem szokott néha még most is kísértés lenni rá. 16 évesen kialakult egy vita,ami annyira elfajult,hogy magam hívtam fel a pszichológusomat,aki beutaltatott a pszichiátriára,hogy lenyugodjak. Igazából erre is csak annyit mondtak,hogy nem kéne minden nyáron bekerülnöm. A bűnbak szintén "én voltam".
Idén érettségiztem,nővérem most államvizsgázni fog. Ennek ellenére elhalmoztak mindenfélével,amivel órák mentek el,ami alatt mindketten tanultunk volna. Megcsináltunk mindent,amire kértek,ennek ellenére így is azt kaptuk meg,hogy sose csinálunk semmit. Valóban nem hangzik nagy dolognak,de igazából elég idegesítő.
Meg szerintem így kamaszkorban természetes,ha találkozni akarok a barátaimmal. Azzal még nem volt probléma,hogy elengedjenek,de másnap bulik után legszívesebben haza se mentem volna. Ennek az az oka,hogy mindig találtak valami kicsinyes okot(pl.egy "mikor lesz vége az összejövetelnek?"-kérdést valahogy üvöltözésnek sikerült titulálniuk,hogy "tudjunk" veszekedni),hogy össze tudjanak velem veszni. Ha nem volt semmi,ami eszükbe jutott volna,vagy olyasmivel jöttek,ami fél éve volt,vagy kitaláltak valamit. Következő hétvégén pedig már nem mehettem,mert "múlt héten már úgyis voltam".
Emiatt gondolkoztam azon,hogy az egyetem mellett elszakadok valahogy otthonról,és kollégista leszek vagy albérletben leszek addig,de ehhez a szüleim engedélye is kellene,akár lenne elég pénzem,akár nem. Diákmunkát terveztem nyárra,de jelenlegi körülmények között nem tudom mi lenne belőle.
Bocsánat,ha kicsit erős megfogalmazás volt,vagy értelmetlen,siettében írtam,és ez az elmúlt 5-6 év nagyon összegyűlt bennem.
Előre is köszönöm a válaszát.
Egy 18 éves lány vagyok,akinek elég sok konfliktusa van a szüleivel...
Az egész úgy igazán általános suli vége felé kezdődött el..12-13 éves lehettem. Minden hétvégén veszekedtünk,nem is kicsit..azt talán lenyeltem volna,hogy minden veszekedés végén 100%-ig engem állítottak be bűnbaknak..de az jelentősen "ölte" az idegeimet,hogy nem hagytak lenyugodni. Mármint az ajtót se csukhattam magamra,ergo sírni se sírhattam nyugodtan. Egy idő után valahigy erről letettek. Rólam annyit kell tudni,hogy hajlamos vagyok visszabeszélni a szüleimnek,ha szerintem jogtalanul szidnak valami miatt,ők pedig az a "csakis a szülőnek lehet igaza"-típusok. Az előbb említett tulajdonságom miatt nem kevésszer szekáltak,amin nyilván felhúztam magam. Ezen kívül szinte semmilyen probléma nem volt velem,max hogy kényelmes típus vagyok. De szinte mindig színötös voltam,és amire megkértek,azt megcsináltam mindig. Egy idő után a viték addig fajultak,hogy elkezdtem magam vagdosni,csakhogy levezessem a feszültséget. Mivel én sose tehettem meg,hogy kikiabálom magamból,de ha normálisan mondtam a bajom,az is süket fülekre talált. Nemsokkal később (15 voltam) annyira ráfüggtem a vagdosásra,hogy bekerültem a pszichiátriára. Azóta szedek antidepresszánst is,mert depressziót diagnosztizáltak. Nos,a szüleim ezt nem hiszik el,szerintük csak színészkedek,ami a mai napig bánt. De ezt se hozom fel nekik,mert ha én,vagy a nővérem panaszkodunk,10-ből 10-szer az a válasz,hogy "ti szegény elnyomottak" (ergo nem vesznek minket komolyan). A vagdosást el se akartam árulni a szüleimnek,osztálytársam (észrevette tesi órán) anyja szólt neki. Erre az volt a reakció,hogy sokkolni akarom a családot.Azt már hiába tettem hozzá,hogy direkt takargattam előlük. 2-2.5 év kellett ahhoz,hogy letudjak szokni róla,de nem mondom,hogy nem szokott néha még most is kísértés lenni rá. 16 évesen kialakult egy vita,ami annyira elfajult,hogy magam hívtam fel a pszichológusomat,aki beutaltatott a pszichiátriára,hogy lenyugodjak. Igazából erre is csak annyit mondtak,hogy nem kéne minden nyáron bekerülnöm. A bűnbak szintén "én voltam".
Idén érettségiztem,nővérem most államvizsgázni fog. Ennek ellenére elhalmoztak mindenfélével,amivel órák mentek el,ami alatt mindketten tanultunk volna. Megcsináltunk mindent,amire kértek,ennek ellenére így is azt kaptuk meg,hogy sose csinálunk semmit. Valóban nem hangzik nagy dolognak,de igazából elég idegesítő.
Meg szerintem így kamaszkorban természetes,ha találkozni akarok a barátaimmal. Azzal még nem volt probléma,hogy elengedjenek,de másnap bulik után legszívesebben haza se mentem volna. Ennek az az oka,hogy mindig találtak valami kicsinyes okot(pl.egy "mikor lesz vége az összejövetelnek?"-kérdést valahogy üvöltözésnek sikerült titulálniuk,hogy "tudjunk" veszekedni),hogy össze tudjanak velem veszni. Ha nem volt semmi,ami eszükbe jutott volna,vagy olyasmivel jöttek,ami fél éve volt,vagy kitaláltak valamit. Következő hétvégén pedig már nem mehettem,mert "múlt héten már úgyis voltam".
Emiatt gondolkoztam azon,hogy az egyetem mellett elszakadok valahogy otthonról,és kollégista leszek vagy albérletben leszek addig,de ehhez a szüleim engedélye is kellene,akár lenne elég pénzem,akár nem. Diákmunkát terveztem nyárra,de jelenlegi körülmények között nem tudom mi lenne belőle.
Bocsánat,ha kicsit erős megfogalmazás volt,vagy értelmetlen,siettében írtam,és ez az elmúlt 5-6 év nagyon összegyűlt bennem.
Előre is köszönöm a válaszát.
Szakértőnk válasza a Mit tegyek? kérdésre
Kedves Levélíró! Érdemes volna megkeresned a korábbi pszichológusodat akár online formában is: semmi gond nincs azzal, ha időnként valaki a nehezebb élethelyzeteiben újra segítséget kér és ő jól ismeri a történetedet, a családi nehézségeidet. Ezzel megelőzhető volna, hogy a feszültséged újra nagy mértékűvé váljon és segíthetne a közeli és hosszabb távú céljaid felépítését a szüleidről való leválás érdekében (ez segítene az önértékelésed megerősítésében és csökkenthetné a konfliktusok mértékét vagy legalábbis segítene felkészülni rájuk)
