/ Szakertő válaszol / Lelki problémák / Baj van velem, vagy csak ...
  

Baj van velem, vagy csak én hiszem ezt?

ora 2019-05-31 13:13:31
Leírom, hogy ki vagyok én.
Kiskoromban kezdődhetett. Nem emléksztem túl sok mindenre a gyerekkoromból, van egy-két meghatározó gondolat, mondat mások szájából, tettek, érzések amikre úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna.
- És tessék. Már megint eszem bejutott, hogy mennyi más bajomról is akarok még írni, hogy valaki végre megmondja, mit lehet tenni ellene. Visszaugrunk tehát oda, ahol elkezdtem. –
Szóval, suliba jártam. Sok barátom volt, nem zártak ki, nem voltam senkinek fura. Maximum én találtam magamat furának. Voltak dolgok amikről el akartam feledkezni, vagy tettek amiket meg akartam másítani, addig-addig mondogattam magamba a hazugságokat, hogy ha ma gondolok rájuk, nem tudom mi az igazság. Sikerült saját magam elől elhallgatnom az igazságot. Ezt az agyam csinálja velem. Meg akarom védeni magam. De mitől?
Szóval suliba jártam, sok barátom volt és sokat néztem tv-t, játékkonzollal játszottam, bunkert építettem a barátokkal. Nagyon érzékeny gyerek voltam. De valami más is fura volt. Nem emlékszem, hogyan kezdődött, de emlékszem milyen érzés volt. Sokáig néztem tv-t hétköznap is. Suli időben is. Aztán mikor nagyon késő lett és úgy voltam, most már aludnom kell, kikapcsoltam a tv-t. Nem jött álom a szememre. Féltem elaludni, nehogy reggel ne ébredjek fel időben az iskolához. Sírtam. Átmentem anyukámékhoz. Elküldtek az ágyamba, bebújtak mellém, vagy odaengedtek magukhoz. Nem tudták mi ez és egyre gyakrabban sírtam magam álomba, mert nem akartam őket zaklatni, de én esküszöm féltem, hogy nem kelek fel időben. Becsuktam a szemem és minden ami aznap történt vagy a tv-ben láttam csak úgy pörgött a fejembe össze-vissza. Nem tudtam abbahagyni a sok tv nézést sem. Akartam látni mi megy benne. Aztán Anyukám úgy döntött menjünk el egy orvoshoz. Így hát tizenévesen pszichiáterhez jártam, ott a városban. Kedves néni volt. Nem emlékszem miket csináltunk, csak egy-két dologra. Volt nála valamilyen mogyoró, kesudió…sőt nem is…megvan…mandula volt nála. Zenét hallgattunk és közbe beszélt hozzám. Én becsuktam a szemem, hallgattam a kellemes zenét és amiket kérdez-mond. Emlékszem mi volt a „gyógyszer” amit felírt. Orbáncfű cseppek. Azért, hogy megnyugtasson és el tudjak aludni este. Tv-t sem nézhettem már sokat. Persze néha csaltam.
- Ugorjunk egyet megint, mert már nem bírom.-
Hoppá, most hogy újra olvasom, rájöttem mi maradt itt ki.
Jártam ám én gyermek pszichiátriára is egy nagyobb városba, mint ahol laktam. Ott sem tudom pontosan miket csináltunk, de sokat rajzoltam, sokszor képbe volt mi nekem a család. Egyedül voltam bent, aztán kiküldtek a folyosóra és Anyukám ment be helyettem. Próbálok visszaemlékezni, de nem tudom mi volt. Csak azt a táblát/nagy rajzot látom egy városról, amiben el kellett döntenem, én ki lennék és mit csinálnék.
Valami azt súgja, ha ezt is elmesélem/leírom, talán megért valaki.
Mániákusnak nem mondanám, de szeretem, ha a dolgok a helyükön vannak. A munkahelyemen, a boltba, másoknál. Csak otthon esik nehezemre. Vannak azok a játékok még az általános iskolából, hogy nem léphetsz a vonalra, azaz a csempékre szabad csak lépni. Na én ezt komolyan vettem. Néha ráeszméltem, hogy máshol is csinálom, ott is ahol nincs csempe, de vannak vonalak. A beton például megrepedt, látom a ………………………………………………
- Megálltam az írásban és konkrétan csak néztem ki a fejemből, elfelejtettem mit akartam mondani. Még most sem tudom, úgyhogy tovább kell lépnem, majd valahol visszatér és elmesélem.-
Nem tért vissza a gondolat. De akkor már kifejteném a „lustaságom”. Csak így röviden.
Tehát én nem vagyok annyira lusta, vagy trehány. Mert mindenhol szeretek rendet tenni, segíteni a rendrakásban, a rendszerezésben. Csak otthon nem, édesanyáméknál is csak azóta, mióta én már nem élek ott. Régen nagyon kupis voltam. A kis tinédzser szobámban. Ma a lakásomban is az lennék, ha nem lenne itt a rendmániás barátom. Voltak olyan napjaim, mikor szó szerint sírtam, amiért nem akarok felkelni az ágyból és tenni-venni itthon a szabadnapomon. Mikor bántott, hogy a barátom már megint számított rá, hogy ezt és ezt talán megcsinálom, és én ismét csalódást okozok neki, ha nem kelek fel, és nem csinálom meg. De a poén, hogy ezek annyira apró dolgok. Mint a mosás, mosogatás, rendrakás…… Pár hete történt, hogy ki kellett festeni az egyik szobát, mert kiköltözésnél vissza kell állítani az eredeti állapotokat. Egy hetem volt rá, hogy kifessem, mert szabadságon voltam itthon. Szerintetek mennyit sikerült ebből elvégeznem? Na és a dolgok szortírozása, elpakolása sikerült vajon?
Szinte semmit és nem, nem sikerült. KI AZ AKI EGY HÉT ALATT, KONKRÉTAN EGY ÉS FÉL FALAT FEST LE A NÉGY KÖZÜL? Így van. ÉN. Sírtam az ágyban, felkeltem és átmentem a szobába, hogy én most festek. Aztán sírva festettem. Megint visszamentem az ágyba. Megint sírtam. Megint felálltam és megint átmentem sírva festeni a másik szobába. Egyszerűen felidegesített már a tény is, hogy ez miért ekkora probléma, hisz amondó vagyok, hogy bármit megoldok mások nélkül. Igazi emanci vagyok. Felidegesített egy egyszerű dolog. A felmosó nyél. Ugyanis a festéshez azt használtam, hogy meghosszabbítsam a karom úgymond. Nem értem el mindent, alacsony vagyok. De az a -----.-----------------.-. nyél egyszerűen nem úgy működött ahogy akartam. Volt amikor elég lett volna ha kicsit rövidebb, de nem tudtam állítani rajta. Nem ment. Leszedni se tudtam róla a festőgurigát. Annyira ideges voltam és végig bőgtem. Az ajtó is útban volt, az asztal is. Minden útban volt. Folyamat lökdöstem az ajtót, mert túl hosszú volt a nyél egyes részekhez és útban volt az ajtó. Így hát tönkretettem. Na nem a nyelet. Az ajtót. Löktem rajta egyet, kettőt, hármat. Mindig erősebben. Az asztal sarka meg pont ott volt. Üvegasztal, na de nem ám vékony üveglapos. Neeeeeeem. Rávágtam még egyszer utoljára egy jó erőset. Betört. Csináltam egy lyukat az ajtóra. Rongáltam. Csak mert képtelen voltam levenni a nyélről azt a .-.-.-.-.---------…………….- . Másokkal is ezt csinálom szerintem. Szépen lassan tönkreteszem őket, magamat és mindenki mást a környezetünkben. Mármint azokról van szó akik szeretnek engem. Akik amúgy sem foglalkoznak velem, azoknak nyilván nem ártok ezzel, hisz nem érdekli őket mi a problémám.
Na de visszaadom a szót. Ott tartottunk ,hogy ……
……Nagyon érzékeny gyerek voltam. Mai napig az vagyok. Akármikor vagyok hirtelen dühös, haragos, mindig másnak érzem mondjuk egy 10-es skálán. Nagyon sokszor vagyok közel a 10-hez. De ez nem is 10-es skála szerintem, mert 1-5ig van az, hogy felidegesít valaki miközben beszél vagy hozzám szól. Esetleg 5-6 között amikor sorozatot nézek és meg kell állítsam, mert valaki valamit mondana, vagy felhív, aztán nem indul el a lejátszás és mérges vagyok erre a személyre, mert nem tudom nyugodtan nézni amit szeretnék, meg kellett miatta állítsam és most már nem tölt be rendesen és ez engem bánt és idegesít. Feldúlt leszek, rosszat mondok és csapkodni kezdek. Van hogy ütöm a kijelzőt, mert igazából működnie kéne, az a dolga, hogy működjön.
Talán 6-7 amikor a barátom „nyaggat” és „nyúz”, ami valójában szeretgetés. De ha ez reggel történik meg akkor kiborulok. Megvan pontosan hány órát kell aludnom, ahhoz, hogy „működőképes legyek”.
Valahol 7-9 között van az, amikor végig gondolom az életem eseményeit, amikor a tükörbe nézek, amikor próbálom megnyugtatni magam és elviselni, hogy ez vagyok én. Amikor sírok csak úgy spontán. Amikor tudom, valami nincs rendben, de nem jövök rá, hogy mi és nem tudom ki az aki segítene. Kétségbeesés. Ezen két szám között kétségbe vagyok esve és próbálom megmenteni magam.
9-10 ……….. Nehezen tudom leírni az érzést. Minden egyszerre jön. Szánom a világot. Sajnálom a szegényeket, nincsteleneket. Nem értem miért vannak/voltak háborúk. Nem értem, nekem miért jutott ez, másoknak még ennyi sem, vannak akik meg a többel sem érik be. Megmenteném a világot. Annyira szívesen menteném meg a világot. Nem szeretném ha az embereknek, állatoknak, növényeknek vagy bármi másnak baja esne. Sírok, mert valakinek odakint rossz élete van. Sírok, mert valakivel odakint csoda történt és én örülök neki.
10……. amikor ide érek el, csak sírok. Szúr a mellkasom. Félek az élettől. Félek a veszteségtől. A gondolataim ilyenkor a halálhoz fűződnek. Nem….nem akarok öngyilkos lenni. Csak néha azon gondolkozom, hogy nem bírnám elviselni, ha nekem kéne túlélnem a szeretteimet. Ha egy szerettem ismét eltávozna, én azt nem akarom már látni. De aztán ott motoszkál bennem az is, hogy ha én már nem lennék, mekkora fájdalmat okoznék másoknak. Otthagynám őket magukra. Nem dönthetek úgy, hogy magukra hagyom őket. Én tudom ezt jól. Nem is akarok. De néha…..néha vannak furcsa gondolataim, mi lenne ha én most leesnék erről a magas helyről. Mi lenne ha egy betörő megölne. Mi lenne ha egy szerettemmel történne valami. Sokat foglalkoztatnak ilyen kérdések.
- De ugorjunk megint egy kicsit máshova.-
Nehezemre esnek dolgok. Nem tudom kitalálni, mi az amit életem végéig csinálnék szívesen. Mi az a munkakör? Ez egyáltalán munkakör? Mire vagyok hivatott? Mi a dolgom a világba? Próbáljam mégiscsak valahogy megmenteni? Vagy segítsek olyanoknak akik már ezt csinálják? Na de kiknek? Annyi betegség, probléma, szervezet van a világon, kik szorulnak rá pont még egy segítségre? Mi van ha nem tudok választani? Mi van ha választok és bűntudatom lesz, hogy nem másokat válaszottam?
Sokszor, tényleg nagyon sokszor helyezek másokat magam elé. Sokszor, sőt mindig az a baj, hogy nem tudok nemet mondani másoknak, mikor segítséget kérnek. Mindig ott vagyok nekik.
De ők nincsenek mindig itt nekem. Vannak akik annyira megbántottak, hogy próbálok megbocsájtani és azon gondolkozom, mi lenne ha nem ment volna tönkre. De emlékeztetem magam, hogy ezek az emberek tették velem ezt. Ők tették tönkre amink közösen volt. Elhanyagoltak, mikor nekem lett volna rájuk szükségem. Nem figyeltek rám, mikor belül ordítottam a segítségükért. Néha álmodom velük. Néha hiányoznak. De végre sikerült kizárnom őket, ha nem is teljesen, de megmentettem magam a tömérdek csalódástól. Mondjuk csak a velük kapcsolatban ért csalódásoktól. De már az is valami.
Én tényleg akarom, hogy sikerüljön. Belül igenis küzdök magamért, de most is csak sírok a számítógép előtt. Mintha azt mondanám, „ Nem bírom már!” ,de tudom jól, hogy ezt nem mondhatom. Nincs nekem annyira szörnyű életem, hogy elvegyem magamtól. Erről szó sincs. Csak az én fájdalmam és a világ fájdalma együtt, néha próbára tesz.
Néha nagyon fáj és változtatni akarok, de a sima motivációs szövegek és az egyszerű elméletek, hogy csak akarni kell, nálam eddig még nem működtek. Nem tudom mit tegyek. Nem tudom mi bajom. Kérem segítsenek!

Szakértőnk válasza a Baj van velem, vagy csak én hiszem ezt? kérdésre

Kedves Levélíró! Ha az emberben sok szorongás és negatív gondolat gyűlik fel, mindenképpen érdemes beszélni szakemberrel (pszichológus, pszichiáter). A gyermekkori "diagnózisok" talán segíthetnek is megtalálni a probléma gyökerét. A segítségkérésben a barátod talán tudna is támogatni.

Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus
Hirdetések