Mi velem a baj?
2017.05.25.
Kedves Doktornő!
Egy 18 éves fiú vagyok,most vagyok végzős. Egy nagy családban élek. 7-en vagyunk a családban,de ebből csak 3-man élünk itthon rendszeresen,5-en,amikor 2 testvérem hazajön a koliból-ez csak hétvégén van. Vannak barátaim,de nem olyanok,akik igazán azok. Mert maximum csak sportolni lehet menni velük,meg szinte csak arról beszélni. Még sohasem volt barátnőm. Nagyon magányos vagyok. Elveszettnek érzem magam. Főleg mostanság,mert most szünet van,készülünk az érettségire,így nem kell bejárni,meg a szüleim pont úgy dolgoznak,hogy én egyedül vagyok itthon. Nézek minden nap motivációs videót,próbálom kitölteni az időm,de így is csak az jár a fejemben egész nap,hogy egyedül vagyok,és magányos. Én ezt a két dolgot nem bírom elviselni. Egy lúzernek érzem magam,olyannak,mint amilyenek a filmekben szoktak lenni. Már említettem a barátaimat,de velük nem lehet úgy beszélgetni,olyanok,mint akiket nem érdekel az érzések. Vagy sportról beszélnek,vagy gépről,vagy videojátékokról,de úgy másról nem. Meg máshova nem is igazán szeretnek kimozdulni,mert mondják,hogy nincs kedvük,meg nem jó hely. Szóval inkább otthon ülnek. A testvérem is ha hazajön,akkor is az ő dolgával van elfoglalva. Pedig én csak 1 napot kérnék tőle. Mennénk csajozni,kocsmázni vagy olyan dolgot csinálni,amit egy fiútestvérpár szokott. Mert lenne ideje,de inkább a munkáját hazahozza,és a koliban pihen az ottani barátaival. Csak rossz,hogy nem veszi észre,hogy én olyan egyedül vagyok. Mert hazajön,beül a gépelé,és csinálja a munkáját...egész nap. Ha lenne egy lány,akivel kölcsönösen meglenne az a dolog,akkor én lennék a legboldogabb. Nem zavarnának ezek a dolgok. Feldobná a napom. De az a baj,hogy nincs lehetőségem ismerkedni. Kisvárosban élek,kevés a lehetőség ismerkedni,neten meg nemszeretek,az nem az én világom. Meg az az igazság,hogy online nem is megy. Személyesen a jó,amikor odamegyek a lányhoz,és lehet érezni,hogy mindkettőnknek gyorsabban ver a szíve,meg van az a hatás. Csak a másik probléma,hogy messzebb van a város,és ritkán járok be. Viszont akarok menni továbbtanulni,illetve kolis akarok lenni. Úgy vélem,hogy akkor jobban menne a dolog. Ami most zavar,hogy addig várjak,és érezzem ezt a tátongó űrt minden egyes nap,vagy mit kellene tennem? Mindig úgy irigyeltem a filmekben azokat az embereket,akiknek volt egy olyan személy,akivel bármit megoszthattak. Legyen ez egy barát,barátnő. Nagyon rossz ez az érzés. Magányos vagyok egész nap,minden perceben. Ezen kattog egész nap az eszem. De nem tudom,hogy még miért nincs senkim. Mert sportolok,nem is keveset,gitározom-nem nagy képűségből-,szerintem nem vagyok egy csúnya gyerek. Ápolt vagyok. Nem vagyok bunkó a lányokkal,de túl nyálas sem. Megpróbálok mindig férfi maradni. Most is míg leakarok írni egy mondatot,mindig az jut eszembe,hogy milyen jó lenne egy lányt átölelni a csillagos ég alatt,a szemébe nézni,megcsókolni,érezni az illatát. És olyan szánalmasnak érzem magam,mert ha társaságban vagyok,akkor faja minden,nem gondolok a magányra,aztán amikor egyedül vagyok,csak arra gondolok,hogy milyen jó lenne lenni valakivel. Napközben próbálok erős és kemény maradni,de aztán mindig megtörök,és nyavajgok magamban,mint valami kislány(akár most). Mert mennék én egyedül jól érezni magam,mindig elgondolom,mint a filmekben,hogy lesz ott egy lány,egymásra nézünk,kis mosoly,aztán megszólítom. De tudom,hogy ez egy kisváros,és nem lenne ott olyan lány,tudom is. Mert még egyszer sem volt.
Szóval,mit kellene tennem? Én csak szeretnék szeretni.
Egy 18 éves fiú vagyok,most vagyok végzős. Egy nagy családban élek. 7-en vagyunk a családban,de ebből csak 3-man élünk itthon rendszeresen,5-en,amikor 2 testvérem hazajön a koliból-ez csak hétvégén van. Vannak barátaim,de nem olyanok,akik igazán azok. Mert maximum csak sportolni lehet menni velük,meg szinte csak arról beszélni. Még sohasem volt barátnőm. Nagyon magányos vagyok. Elveszettnek érzem magam. Főleg mostanság,mert most szünet van,készülünk az érettségire,így nem kell bejárni,meg a szüleim pont úgy dolgoznak,hogy én egyedül vagyok itthon. Nézek minden nap motivációs videót,próbálom kitölteni az időm,de így is csak az jár a fejemben egész nap,hogy egyedül vagyok,és magányos. Én ezt a két dolgot nem bírom elviselni. Egy lúzernek érzem magam,olyannak,mint amilyenek a filmekben szoktak lenni. Már említettem a barátaimat,de velük nem lehet úgy beszélgetni,olyanok,mint akiket nem érdekel az érzések. Vagy sportról beszélnek,vagy gépről,vagy videojátékokról,de úgy másról nem. Meg máshova nem is igazán szeretnek kimozdulni,mert mondják,hogy nincs kedvük,meg nem jó hely. Szóval inkább otthon ülnek. A testvérem is ha hazajön,akkor is az ő dolgával van elfoglalva. Pedig én csak 1 napot kérnék tőle. Mennénk csajozni,kocsmázni vagy olyan dolgot csinálni,amit egy fiútestvérpár szokott. Mert lenne ideje,de inkább a munkáját hazahozza,és a koliban pihen az ottani barátaival. Csak rossz,hogy nem veszi észre,hogy én olyan egyedül vagyok. Mert hazajön,beül a gépelé,és csinálja a munkáját...egész nap. Ha lenne egy lány,akivel kölcsönösen meglenne az a dolog,akkor én lennék a legboldogabb. Nem zavarnának ezek a dolgok. Feldobná a napom. De az a baj,hogy nincs lehetőségem ismerkedni. Kisvárosban élek,kevés a lehetőség ismerkedni,neten meg nemszeretek,az nem az én világom. Meg az az igazság,hogy online nem is megy. Személyesen a jó,amikor odamegyek a lányhoz,és lehet érezni,hogy mindkettőnknek gyorsabban ver a szíve,meg van az a hatás. Csak a másik probléma,hogy messzebb van a város,és ritkán járok be. Viszont akarok menni továbbtanulni,illetve kolis akarok lenni. Úgy vélem,hogy akkor jobban menne a dolog. Ami most zavar,hogy addig várjak,és érezzem ezt a tátongó űrt minden egyes nap,vagy mit kellene tennem? Mindig úgy irigyeltem a filmekben azokat az embereket,akiknek volt egy olyan személy,akivel bármit megoszthattak. Legyen ez egy barát,barátnő. Nagyon rossz ez az érzés. Magányos vagyok egész nap,minden perceben. Ezen kattog egész nap az eszem. De nem tudom,hogy még miért nincs senkim. Mert sportolok,nem is keveset,gitározom-nem nagy képűségből-,szerintem nem vagyok egy csúnya gyerek. Ápolt vagyok. Nem vagyok bunkó a lányokkal,de túl nyálas sem. Megpróbálok mindig férfi maradni. Most is míg leakarok írni egy mondatot,mindig az jut eszembe,hogy milyen jó lenne egy lányt átölelni a csillagos ég alatt,a szemébe nézni,megcsókolni,érezni az illatát. És olyan szánalmasnak érzem magam,mert ha társaságban vagyok,akkor faja minden,nem gondolok a magányra,aztán amikor egyedül vagyok,csak arra gondolok,hogy milyen jó lenne lenni valakivel. Napközben próbálok erős és kemény maradni,de aztán mindig megtörök,és nyavajgok magamban,mint valami kislány(akár most). Mert mennék én egyedül jól érezni magam,mindig elgondolom,mint a filmekben,hogy lesz ott egy lány,egymásra nézünk,kis mosoly,aztán megszólítom. De tudom,hogy ez egy kisváros,és nem lenne ott olyan lány,tudom is. Mert még egyszer sem volt.
Szóval,mit kellene tennem? Én csak szeretnék szeretni.
Szakértőnk válasza a Mi velem a baj? kérdésre
Kedves Levélíró! Ez nem "nyavalygás", csupán szerencsére képes vagy megfogalmazni az érzéseidet. (Ennek még jó hasznát fogod venni, amikor lesz párod.) Emellett természetes, hogy a te korodban és ebben a változásokkal teli élethelyzetben vágysz arra, amire egyébként minden ember, hogy legyen társa. A nehézséget szerintem főleg az aktuális élethelyzeted adja: az iskola vége, a családi életritmus, a kis település. Ezeken most jelenleg nem igazán tudsz változtatni, a jó részüket megoldja majd a továbbtanulás, ahol ugrásszerűen kiszélesedik majd a kapcsolati hálód. Addig érdemes volna valami nyárra vonatkozó célt kitűznöd magad elé (akár a sportban, akár valami megtanulása), esetleg megpróbálhatsz nyári munkát vállalni a városban. Érdemes lehet a külföldi önkéntes munkák közt is szétnézni (bár elképzelhető, hogy erre a nyárra már nem tudsz leszervezni ilyesmit): egy külföldi pár hónapos munkavállalás erősítheti az önbizalmadat, sok új ismeretséget jelenthet.
