Életem... vagy mégsem?

Egyke vagyok, így körülbelül mindig egyedül voltam, senkivel nem tudtam játszani, és a környékünkön sem volt nagyon gyerek, a szüleim meg nem játszottak velem. Így nagyon sokat tv-ztem és olvastam, de nem csak könyveket, hanem interneten is olvasgattam, főleg állatokról. Már kicsi korom óta szerettem az állatokat, de a róluk való olvasás egyfajta hobbi lett nálam, így az állatok iránti szeretetem egyre csak nőtt. 5-es voltam, amikor ez az állapot megnőtt, mivel jött az osztályba egy fiú, aki szintén annyira szerette az állatokat, mint én, de ő még nálam is többet tudott róluk. Nagyon jó barátok lettünk, és állandóan csak beszélgettünk az állatokról, hogy mit szeretnénk otthon tartani, mely fajokat tartjuk érdekesnek stb... (Ez csak egy bevezető történet, nem ez a lényeg)

Na szóval, az utóbbi időben jöttem rá igazán, hogy habár van apám, amit sok gyerek nem mondhat el magáról, mégse érzem úgy, hogy jelen van az életemben. Soha nem vitt sehová, nem játszott velem, nem vitt oviba/suliba, nem ment el EGY szülőimre sem, habár már kilenc éve járok suliba, az oviról meg a bölcsiről ne is beszéljünk... Semmit sem tud rólam, azon sem csodálkoznék, ha elfelejtené a születésnapomat. Soha nem beszélgetünk.

De nem is ez a fő baj, hanem az, hogy iszik egyfolytában, és mostanában derengenek fel azok a gyerekkori emlékek, hogy apa részegen mérgében a poharát egy szekrénynek csapta, aminek meg is maradt a nyoma, s én annyira féltem, hogy a kanapé mögé bújtam. Meg amikor apa részeg, akkor nagyon bunkó, hülyeségeket beszél, és általában anyán csapódik az ostor, így csomószor anyát a fürdőben találom/találtam sírva. És amikor mond valamilyen csúnya dolgot, mondjuk anyát szidja vagy engem, nem állok ki az igazam mellett, és nem azért, mert ő az apám, és vele nem ellenkezhetek, hanem azért, mert félek, hogy kezet emel rám, és amilyen durva, komolyabb károsodást okoz bennem vagy anyámban.

Nem tudok már rá úgy nézni, mint az apámra, egyszerűen lenézem, sajnálom, de amikor apa nem részeg, akkor viszonylag normális, de sértődékeny, így akkor minimáis szinten próbálok vele kedves lenni, habár ez nagyon nehéz sokszor, ezért mindenki kerüli őt. Úgy érzem, mintha nem lenne apám, csak egy idegesítő, dicsekvő, hülye ember kolonckodna a nyakunkon, és sokszor azt kívánom, bárcsak elválnának, hiszen anya idegei teljesen kivannak, én is már nagyon a szélén állok, egyetlen oka, hogy még nem estem a szakadékba, az az, hogy van egy célom, amit véghez akarok vinni mindenáron,ami az volna, hogy biológus akarok lenni.

Mostanában egyre hülyébb, az ital tönkretette az agyát, halnak el az agysejtjei, és lassan olyan sík hülye… Ezen felül nemrég volt egy autóbalesete, s azóta még kibírhatatlanabb, nem áll be a szája, s nem tud másról beszélni, mint a munkájáról, s ha egyszer anya elkezd valamit, ami bántja a munkahelyén vagy ilyesmi, közli, hogy Ő egyfolytában csak a munkájáról beszél, miközben mi már kívülről tudjuk, hogy hol mikor dolgozik. A munkatársának meg egyfolytában dumál, aki ráadásul a keresztapám, anyám testvére, és ő sem bírja már sokáig. A munkahelyéről meg lehet kirúgják, mert van, hogy a munkahelyén iszik… Ezen felül pedig itthon a fél napját a garázsban tölti, és „szerel”, de annyi idő alatt csinál meg egy polcot, mint én lány létemre 4-5-öt simán, mert közben iszik, meg telefonál órákig.

A múltkor is elment anyával a kocsiért a szervizbe, apa elkezdett telefonálni, közben anya kifizette, majd elhajtott, s miután másfél óra után hazaért, apa egy fél óra múlva hívta, hogy hol van, senki sincs itt, eddig telefonált… Anyám meg csak rátesz egy lapáttal, hogy amíg apa rosszul keres, addig nagyon sok pénzt elvisz, mindenféle hülyeséget megvesz, mert hogy az neki jár, s eközben anya meg szinte semmit nem vesz magának, pedig jól keres, s spórol, ami nem rossz, de néha nagyon durván, soha nem vesz nekem egy pár ezernél drágábban ruhát, pedig megtehetnénk, és nem is ez a fő oka, hanem szinte semmit sem vesz, szóval amíg egy rendes családban az anyuka bevásárol, akkor vesz mindenféle csipszet, cukrot stb, addig anya soha, s ha elmegyünk étterembe vagy strandra, semmit sem kérhetek… Ezt a pénzt viszont elutazzuk, ez jó is lenne, ha élvezném, de mivel egyedül vagyok, senkivel nem tudok beszélni, nevetni, apa miatt a szüleim kerülöm, így általában a vízben vagyok, nem igazán élvezem a nyaralás ezen részét, mert unatkozom sokszor.

Mostanában apám helyzete viszont nagyon romlott, s már sokszor azon gondolkodom, hogy megmondom, vagy ő megy el, vagy én, és ha nem akar elmenni, akkor összerakom a cuccom, és átmegyek a barátnőmhöz pár napra, de ezt nem várhatom el tőlük… Sokszor azt kívánom, bár ne lenne apám! Az iskolában viszont nem vagyok csöndes, visszahúzódó, pont az ellentéte vagyok, mindenen röhögök, viccelődök, csipkelődök, és a barátaim nem is ismernek igazából, nem tudok senkiben úgy megbízni, hogy elmondjam ezt a titkot, és azt sem akarom, hogy sajnáljanak.

Nem tudom már eldönteni, hogy ki vagyok, hiszen szinte két énem van, egy otthoni, s egy sulis, és nem tudom, hogy melyik fog „nyerni” de azt tudom, hogy még egy jó darabig nem leszek normális…