Beleszerettem, és most szenvedek
Egy egyszerű napnak indult az a napom is… igaz, külföldön élek, így volt valaki, aki a nyelvvel segített nekem jobban boldogulni, és volt még egy srác is akkor ott… Egyből feltűnt, hogy bőre barnább, szemei mandula alakúak, és ébenfekete haja volt. Ő egy ázsiai srác volt, igen kedves, és közvetlen, próbált néha poénkodni is, de nem tudtam mit felelni, csak mosolyogtam.
Emlékszem, a tanár megkérte, hogy kísérjen el a következő órámra. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy van mellettem valaki, aki fiú, bár nem szólt hozzám, és én sem hozzá. Nem vonzódtam hozzá. Átfutott az agyamon pár dolog, de nyugtáztam magamban, hogy szerencse, hogy sosem fogok bele szeretni, nem úgy, mint ahogy eddig ez mindig megtörtént. Vége lett az évnek, sajnos előtte két héttel iratkoztam be a suliba. A nyáron eszembe sem jutott, el is felejtettem őt.
Augusztus, ami azt jelentette, hogy ismét suli… Vártam, a nyár keserves lassúsággal haladt, és nem voltak nagyon barátaim. Így érthető, hogy nagy izgalommal néztem neki új életemnek. Minden jól ment, egészen a történelem órámig. Megláttam a srácot, gondoltam, jó, hogy lesz valaki, akit ha látásból is, de ismerek. Még ekkor sem figyeltem fel rá. Hónapok teltek el. Szemem néha megakadt rajta, ahogy a szomszéd oldalán ülő fiút néztem, és akkor kezdett megfogni benne valami. A szemeit szerettem a legjobban. Csodálatos mélységet véltem felfedezni benne. Mély érzéssel, törődéssel.
Kezdett közeledni is, így én is próbálkoztam. De minden egyes keserves kísérletem kudarcba fulladt. Az interneten próbáltam vele beszélgetni. Segítségét kértem a fotó projektemhez. Végre! Vártam, hogy fényképeket készíthessek róla. Meg akartam fejteni a szemébe zárt rejtelmet. Ami a lelkéig hatolt. A legszebb hetem volt, amikor előhívtam a képeket. De a rejtély örökre rejtély maradt. Csodáltam a szemeit, tekintetét, szinte perzselt, pedig a képen keresztül nézett csak a szemembe.
Tudtam, hogy beleszerettem… Nem kellett volna… Legnagyobb hibámat, valószínűleg akkor követtem el, mikor beszéltem vele, hogy csak barátként kedvelem. Onnantól megváltozott minden… Nem közeledett, de úgy éreztem, hogy engem néz, és nevetnek a barátaival. Persze később kiderült, hogy vaklárma volt, de jól éreztem, hogy engem nézett… Ő is tudta, hogy őt nézem… így a következő alkalommal gondosan kerültem tekintetét.
Már legalább egy hete nem „láttam” , hiába, hogy egy osztályban voltunk. Elment mellettem köszönés nélkül. A legnagyobb tőrdöfés az volt, hogy közben a szemembe is nézett…
Hetek óta szenvedek… hetek? Hónapok… eleinte is tudtam, hogy nem lehet semmi köztünk… A viselkedése nagyon bántott, jelenleg is szenvedek. Még mindig magamon érzem a tekintetét, de, hogy vajon csak én érzem így, vagy tényleg engem néz, nem tudom. A képeimet eltettem a szemem elől, nem lenne jó mindig a csodás szemeibe nézni…
Azt hittem egészen máig, hogy túl vagyok rajta… De nem… Még nem, és tudom, hogy csak áltatom magam… De kénytelen vagyok lemondani erről az érzésről, elfelejteni, mert ez az álmodozás halálra van ítélve…
Még mindig hiányzik, és számomra oly kedves arca lebeg a lelki szemeim előtt… Nem tett semmit, de azzal, ahogy rám nézett, összezavart, nem vagyok tisztában az érzéseimmel…Voltam már szerelmes, de ez most más… nem tudom, hogy erősebb-e vagy gyengébb… de tudom, hogy ő sosem fogja felül múlni azt az érzést, amit egykor egy srác keltett bennem…