Kínok kínja: szeretem, de soha nem leszünk együtt

Pár hónapja minden létező randi oldalra regisztráltam, mert azt hittem így megtalálhatom Őt. De olyan formában jött a boldogság, ahogy nem vártam. Véletlenül felmentem egy tini fórumra, és ott találtam egy érdekes bejegyzést. Megfogott a stílusa. Mai napig nem tudom miért, csak úgy jött az az érzés, hogy meg kell ismernem azt a fiút, aki ezt írta. Írtam neki egy e-mailt. Rögtön válaszolt rá, és sokat beszélgettünk. Kiderült, hogy egy korosztály vagyunk, csak ő 300 kilométerre lakik tőlem.

Csak most tudom bevallani magamnak, hogy az első „szia”- nál beleszerettem. Csak rá tudtam gondolni. Pedig még képet sem láttam róla. Előző kapcsolataimban mindig csak a külső érdekelt, a belső ritkán. Most pedig furcsa módon nem is érdekelt, hogy néz ki. Aztán egyik nap küldött magáról egy képet. Annyira gyönyörű volt ez a fiú (Ha lehet ilyet mondani egy srácra)… Minden nap vele álmodtam. Be kellett vallanom magamnak, hogy online is boldoggá tudott tenni. Tudtam, hogy valószínűleg sose fogunk találkozni. Eleinte nem gondoltam rá úgy, mint szerelmemre. Csak barátként tekintettem rá. Ő is az igazit kereste. Továbbra is fent maradtam a randi oldalakon. Rengeteg fiú írt rám, de egy sem érdekelt. Ilyen még nem fordult elő velem. Ezelőtt, ha online rám írt valaki, sikítani tudtam volna örömömben, de most egyik sem érdekelt. Csak Vele akartam beszélgetni. Teltek a hetek, és egyre jobban megismertem.

Minden titkát elmondta. Éreztem, hogy bízik bennem. Én is bíztam benne. Jobban, mint a legjobb barátnőmben. Aztán szépen lassan tudatosult bennem, hogy nem csak barátként tekintek rá. Egyre jobban szenvedtem. Mikor nem válaszolt a leveleimre, attól féltem baja esett. Nem mertem elmondani neki, hogy szeretem, attól féltem kinevet. Aztán egyik nap bejelentette, hogy összejött valakivel. Akkor kaptam sírógörcsöt. Lebetegedtem. És ostobának éreztem magam, hogy azt mertem feltételezni, hogy van közös jövőnk. Minden nap sírtam. A barátnőim szerint egészségtelen valakit ennyire szeretni. Minden nap írt levelet, mesélte, hogy mennyire boldog. Én meg csak csendben „elvéreztem”. Próbáltam örülni a boldogságának. Nem ment. Mikor szívecskéket írt ki Msnre, annyira kiborultam, hogy csak enni tudtam. Jó pár kilót felszedtem. Aztán megromlott a kapcsolata a barátnőjével. Ennek sem tudtam örülni, mert láttam hogy ő mennyire szenved. Szakítottak. Együtt szomorkodtunk.

Azt hittem rájön, hogy szeretem, de nem. Soha nem fog rájönni, a távolság köztünk megöli a szerelmet. Azt kívánom, bár lenne egy másik hely, egy másik idő, és bár léptem volna, mikor tehettem volna. Bár idős koromban őszen és öregen nem kéne majd azon gondolkoznom, hogy mi lett volna, ha megmondom neki: Szeretlek. Talán tudtunk volna találkozni. Most 17 éves vagyok, és még mindig beszélünk, tudom hogy őt kerestem, de túl gyáva voltam megmondani neki, hogy szeretem. Csak annyit tudok neki kívánni: Remélem megtalálod amit keresel, remélem boldog leszel. Én mindig szeretni foglak.