2021.10.05.

A sérülést követő harminchetedik, vagyis az utolsó hét első napján (augusztus 2.) napon járunk. Megint bementem a városba a haverokkal találkozni. Mankóval indultam, de kis híján mankó nélkül értem haza, ugyanis, mikor bementünk ott egy nagyobb boltba, akkor az elpakolásnál odatámasztottam a mankómat az üvegablaknak. Amikor kijöttünk és elértünk a kereszteződésig, akkor kérdezte meg a barátnőm, hogy nem hagytam ott semmit a boltba?! Először nem-mel válaszoltam, majd rájöttem, hogy miért kérdezi. De bevallom őszintén egyáltalán nem hiányzott a mankó. Egyébként is csak azért vittem magammal, mert reggel kicsit fájt a bokám, és féltem, hogy esetleg állni kell a buszon.

Akkor nem is mentem vissza a mankómért, mert úgy voltam vele, hogy minek. Aztán ezt hazafelé megbántam, hisz nem elég, hogy állni kellett a buszon, még a menetrendet is benéztem és a csak a faluközpontban állt meg a busz. A járda pedig kész balesetveszély, hisz nagyon sok helyen felnyomja a járdát a mellette álló fa gyökérzete. Kikerülni meg nemigazán lehet. Ráadásul a főút pedig ahhoz forgalmas, hogy az úttestet használjam opcióként. Főleg igaz ez a délutáni csúcsokra, még iskolaszünetben is.

2021.10.04.

A bátorság ugyan három nap után kicsit visszaütött, hisz kicsit túlerőltettem a lábam, így a következő kettő (vagyis huszonötödik-huszonhatodik) nap megint az otthoni pihentetésről szólt. De mellettem volt a barátnőm is végig, így könnyebben telt el, majd szombaton (július 31.) moziba vittem a barátnőmet. Aztán meghívtam fagyizni. Egyfajta köszönetképpen, hisz már 5 hete lényegében sehol nem voltunk.

Bevallom, hogy azért a moziba a sorok közötti távolság és a filmhossza kicsit kényelmetlen volt. Ráadásul még kinyújtani sem tudtam a lábam. Alig vártam, hogy vége legyen a filmnek és felállhassak. De még ez sem ment egyszerűen mert úgy begörcsölt az egészséges, vagyis a jobb bokám, hogy felállni sem tudtam a film után vagy két percig. Először azt gondolta a barátnőm, hogy színészkedem.

2021.10.04.

A sérülésem 30., a gipszcserét követő (annak napját beleszámolva) 22. napján jött az igazi fordulat. Ezen a napon először mentem ki az utcára mankó nélkül. Bár ekkor még csak a faluba mentem be, de akkor is nagy szó volt ez. Az aznapi "sikereken" felbuzdulva, másnap a városba is bementem. Ott a barátnőmmel, az unokahúgommal, a barátjával és pár osztálytársammal találkoztam a városközpontba. Nagyon jó volt arra a néhány órára kiszabadulni otthonról. Bár igaz, hogy a gipsz miatt még korlátozott volt a mozgásom, de már egyre kevésbé zavart, hiszen a haverokkal lehettem.

2021.10.03.

Ez a nap volt egy újabb fordulópont. Ekkor indult táborba a nagyobbik öcsém (15) és a húgom (13), akiket el szerettem volna kísérni a buszhoz. Szóval ez volt az első nap a sérülésem után, hogy elhagytam a házunkat valamint a hozzátartozó udvart is. Ez volt a legfurább. Főleg, amikor a suli előtt találkoztam néhány osztálytársammal, akikkel együtt terveztünk néhány cserfességet a tábor ideje alatt, de ezt nélkülem kellett megtegyék. Jó érzés volt ugyan kimenni, de rossz érzés volt, hogy nem vehettem részt a táborozáson. (A szüleim kevésbé merték vállalni a kockázatot, hogy elengedjenek, mint én, hogy elmenjek)

2021.10.03.

A gipszcserét követő ötödik napon történt egy fordulat. Anyuék elmentek bevásárolni, én pedig a nappaliban olvastam, amikor csöngettek. Én pedig elindultam mankó nélkül. Ezt csak néhány lépés után vettem észre, de nem fordultam meg. Innentől kezdve léptem át a félelmeim árnyékán, és bizony mertem terhelni a lábamat is. Persze csak korlátokkal. A gipsz korlátait is ki kellett tapasztaljam, merthogy lényegében ezekben a hetekben az én korlátaim is azok lesznek (vagyis most már szerencsére csak voltak).

2021.10.03.

Július 5-én végre megkaptam a körkörös gipszet, egy aranyos járósarokkal kiegészülve. A doki annyit mondott, hogy figyeljek arra, hogy ne essek át a ló túloldalára. Csak fokozatosan terheljem. Első héten még lehetőleg a hosszabb "túrákhoz" még használjak mankót is.
Végül egy nappal később, július 6-án vettem magamon elég bátorságot és legalább a házon belül megpróbáltam kicsit sétálni. A hálószobából lementem a nappaliba, az étkezőbe. Hát nagyon furcsa volt. Úgy mentem, mint aki tojásokon lépked, mert nem mertem igazán terhelni a bal lábam, mert nem bíztam eléggé abban, hogy gipsz tényleg stabil marad, hogyha terhelem. Ez még 3-4 napig így volt, még akkor is, hogyha házon belül és az udvaron mozogtam egy-egy kicsit.

Ezekben a napokban még rendszeresen mankóztam. Egyik mankóm a hálószobában az ágyam végén volt, míg a másik lent a nappaliban az étkező bejárata melletti fotel mellett.

2021.10.03.

Egy nagyon aktív 18 éves fiatalnak az, hogy egy hétig egyáltalán nem kelhet fel az ágyból, vagyis max. a mosdóba mehet ki, az igazi kínszenvedés volt. Az első 2-3 napban én sem találtam igazán a helyem. Próbáltam TV-t nézni, de nem kötött le. Próbáltam netezni, de az sem kötött igazán le. Próbáltam olvasni, de valahogy az sem volt elég. Mindig irigységgel gondoltam öcséimre, a húgomra, akik nyugodtan mehettek bármerre, csinálhattak bármit. (Persze azért ez utóbbi idézőjelben értendő)

3 nap után jött egy olyan, hogy elkezdtem végre elfogadni, hogy most ez ellen tenni nem tudok, így inkább próbálkozzak mégis fontos elfoglaltságot szervezni magamnak. Napközben egy-egy jó regényt elolvasni, egy-egy jó krimit megnézni.

Eljött végre július 5-e, amikor megszabadulhattam a fekvőgipsztől, vagyis egész pontosan egy gipszsíntől, ami arra volt hivatott, hogy ne is tudjam terhelni a sérült lábamat valamint a duzzanat leapadjon a bokámról, mielőtt megkapom a végleges, vagyis körkörös gipszet.

2021.10.03.

Idén június 26-án, mindent kihasználva, a családdal meglátogattuk a helyi strandot. Ott volt alkalom családi vizifocira is, amit ki is használtunk. Már majdnem letelt a befizetett 30 perc, amikor véletlen összecsúsztam az öcsémmel. Ő sem tehetett róla, meg én sem. Azonnal éreztem, hogy baj van. Két perccel később már a duplája volt a bal bokám, mint a jobb. Akkor kezdett bennem tudatosulni, hogy nem képzeltem azt a roppanás szerű hangot, amit az összecsúszást követően hallani véltem. De, mivel minden fájdalom ellenére rátudtam állni, így nem gondoltam kellően komolynak. Szerencsére a szüleim igen, így apám azonnal bevitt a sürgősségire, ahol megvizsgáltak. Kiderült, hogy külboka törésem van. Szerencsére, mivel a csont nem mozdult el, így műteni nem kellett.