Ülök a sötét szobában, és a falakról lelógó régi posztereket nézem… Lassan egy fénysugár kúszik be az ablakon, a behúzott függöny résén keresztül. Táncolni kezdek. Vörös hajamat átvilágítja a Nap. Pont mint Arany és az Ágnes asszonya. Amikor a nő börtönben volt. Milyen érdekes, engem is Ágnesnek hívnak. De nem is vagyok börtönben.

Felülök, és elindulok az ablak felé. Nem is vörös a hajam. Ágnes asszonyé vajon milyen volt? Az előbb még közelebbinek tűnt, mégis egyre nő a távolság. Nem baj, megyek tovább. Hol van a fény? Hirtelen sikolyra nyílnak ajkaim. Kinyitom a szemem. Homályosak a körvonalak. Mi történt? Eltűnik a lábam alól a talaj. Pedig a Földön gravitáció van. Einstein mondta. Vagy nem ő? Mindegy, biztosan nem volt igaza. Ha nagy leszek, szeretnék madár lenni. Már csak azért is. Olyan jó nekik, ők szabadok. Mint a madár. Ja, mert madarak.

Eszembe jut, hogy már van szárnyam. De hát eddig miért nem tűnt fel? Olyan szép kék az ég. Mint minden nyáron. Megyek anyuhoz. A tegnapi filmben mondták a kislánynak, hogy anyu fent van a felhők közt. De ha anyu fent van és én fent leszek, akkor én leszek anyu? Nem akarok még anya lenni ilyen fiatalon. Nem számít, úgyis repülök. Nem érdekel, majd örökbeadom. A gyereket. Nem Einsteint.

Becsukom a szemem, zavar a fény. Miért van ilyen hideg? Nem akarok megint falakat. Repülni akarok! Valaki...! Segít… sen… A halál beállta: 2012. december 21., 12 óra. Oka: túladagolás. Ülök a sötét szobában, és a falakról lelógó régi posztereket nézem. Kisimítom a szememből a hajamat. Becsukom a könyvet. Fogom a heroint, és lehúzom a vécén.