/ A Te történeted / Ellenségből szerelem
  2010-08-05
Közzétéve

Ellenségből szerelem

Ne ítéljük el a múlt alapján, inkább ismerjük meg a jelenben.

10 évvel ezelőtt kezdődött minden. Általános iskola első osztályában. Nagyon örültem hogy, végre iskolába mehetek, már nagyon vártam, pedig még maradhattam volna egy évet az óvodában. Minden jó volt, összebarátkoztam az osztálytársakkal. Csak egy gond volt, egy fiú. Az a fiú nagyon gonosz volt mindenkivel. Lányoknak húzkodta a haját, tanároknak nem engedelmeskedett, mindenkit ütött-vert. Mindenki nagyon örült annak, hogy ez a fiú félévkor elment. Onnantól minden rendben volt, persze a gonosz tanárok kivételével. :)
 
Teltek az évek. 6. osztályba léptem. Első nap furcsa volt, mivel 4 új gyerek érkezett a már megszokott csapatba. 3 lány és egy fiú. Barátnőmet megkérdeztem hogy kik jöttek, kiről mit tud. Ő mondta nekem, hogy az első osztályból ismert fiú visszajött közénk. Nagyon meglepődtem, és nagyon mérges voltam, mert emlékeztem mindarra a gonoszságra, amit első osztályban tett velem, velünk. Az első pár hónapban nagyon rivalizáltam a fiúval. Magam sem tudtam igazán az okát. Mintha vissza akartam volna adni neki azt a fájdalmat, amit okozott nekem régebben. Majd pár hónappal iskolakezdés és a sok veszekedés, verekedés után megbékéltem a fiúval és barátok lettünk. Meglepetésemre közel sem volt olyan, mint amilyennek hittem. Félénk volt, mégis bátor. És egyre jobb barátok lettünk. Megosztottuk egymással azokat a titkainkat, amikről más nem tud. Teljesen megbíztunk egymásban. Egyik nap lementem barátnőmhöz, és beszélgettünk mindenféléről. Szóba került a fiú is. Én csak áradoztam róla, és barátnőm nyitotta fel a szemem, hogy én nem csak barátként tekintek arra a fiúra. Attól a naptól fogva, vártam a nagy pillanatot, hogy elmondjam neki, vagy hogy esetleg ő is belém szeret és elmondja. De bátortalan voltam, nem mertem neki mondani semmit. Ezzel vége a hatodik osztálynak.

Egész nyáron csak ő járt a fejemben

Szeptember 1., hetedik osztály. Ugyanúgy barátok voltunk, és bizalmasok. Év közepe felé barátnőm elmondta, hogy a fiú szavaiból azt vette ki hogy ő is szerelmes belém. De egyikünk sem szólt. Teltek a hónapok, és lassan év vége. Születésnapom ezután 2 héttel volt. A fiú többször félrehívott a „rejtekhelyünkre”, hogy akar nekem mondani egy nagyon fontos dolgot. De mindannyiszor mikor kettesben maradtunk, nem tudott megszólalni. Csak annyit tudott mondani hogy nincs elég bátorsága. Eljött a születésnapom. Beléptem az osztályba, letettem a táskám és mindenki nekem ugrott, „Boldog Szülinapot!” felkiáltással. Körbenéztem, de nem láttam a fiút. Barátnőm mondta hogy a rejtekhelyünkön vár engem.

Odamentem hozzá, és ő nagy mosollyal a kezembe nyomott egy Garfield újságot (mindkettőnk egyik nagy kedvence volt akkoriban) és egy plüss macit ami egy szívet tartott a kezében „I Love You” felirattal díszítve. Meglepődtem, nem tudtam mit szólni, de ő sem. Becsöngettek, bementünk a terembe. Egyszer csak elém toltak egy kis papírfecnit. Körbenéztem, hogy vajon ki küldhette, és láttam hogy a fiú néz rám zavarban lévő szemekkel. Kinyitottam és elolvastam. „csak egy szót akartam mondani. Hogy szeretlek!”

Nem is tudom leírni mit éreztem akkor. Örültem, mosolyogtam, zavarban voltam. Szünetben beszélgettünk, és elmondtuk egymásnak mit is érzünk a másik iránt. Év végéig csak repült az idő. Először fogtuk egymás kezét, igen szégyenlősen, majd elcsattant egy két puszi is. Év közben derült ki, hogy apukám rákos. Ami nagyon lesújtott engem. A fiú mindig megvigasztalt, mikor elszomorodtam és próbált reményt önteni belém. Vége lett az évnek, sajnos egész nyáron nem tudtunk találkozni, de sűrűn felhívtuk egymást.

A nyolcadik osztályt egy másik iskolában kezdtük, mivel a régi iskola felső tagozata anyagi gondok miatt bezárt. Furcsa volt új környezetben, de szép lassan beilleszkedtünk. Legalábbis megpróbáltunk. Én a lányok közé szerettem volna beilleszkedni, akik a pasikkal, a ruhákkal, a sztárokkal és a divattal voltak elfoglalva, míg a fiú a fiúk közé próbált beilleszkedni, akik megszokták a lányok taperolását, szekálását és a bunkózást. És eltávolodtunk egymástól. Én igaz, feladtam, hogy olyan legyek mint az ottani lányok, mert én tudtam hogy nem vagyok olyan, az nem az én világom. De ő beilleszkedett. Legalábbis úgy látszott. Nem csak más lányokkal, velem is bunkózott, elhanyagolt, nem foglalkozott velem szinte semmit. Megelégeltem az egészet. Megutáltam a fiút. Csalódtam benne. Szakítottunk.

Eleinte nem is beszéltünk mert mérges voltam rá, de idővel megenyhültem és ismét nagyon jó barátok lettünk. Egyik nap mikor mentünk haza busszal, megfogta a kezem és annyit mondott „szeretlek!”. Nagyon rosszul esett ez nekem. Azt hittem, barátok lehetünk. Én is szerettem, de én csak barátként. Legjobb barátként. Ezt neki is elmondtam, és úgy tűnt, hogy belenyugodott. De legalább kéthetente újra és újra elmondta, hogy ő szeret engem, és bocsánatot kért, mert úgy viselkedett velem. De én elutasítottam, megmondtam neki, hogy csak barátok vagyunk. Elballagtunk az általános iskolából. Úgy látszott, hogy soha többet nem találkozunk, de interneten tartottuk a kapcsolatot, nagyon sűrűn, és nagyon sokat beszélgettünk. Akkor is többször mondta, hogy szeret engem.

Elkezdődött az iskola. Új város, új barátok, új környezet. Csak egy volt a régi. A legjobb barátnőm, aki ráébresztett akkoriban hogy szerelmes vagyok, ugyanabba az osztályba jött. Vendéglátós iskola, ezért kellett keresnünk gyakorlati helyet. Én és barátnőm a régi iskolánk menzájára mentünk. Unokatestvérem oda jár iskolába,  és egyik nap úgy alakult, hogy nekem kellett hazavinnem. Mivel meg kellett várnom, míg végez a napköziben, gondoltam, végigjárom a régi szeretett iskolámat. Felmentem a búvóhelyre, ahol el szoktunk bújni a fiúval a többiek elől. Nagyon poros volt minden, mert nem volt használatban az a helyiség, még akkor sem mikor én oda jártam. És megláttam egy szívecskét a porba rajzolva, amit még régen mi csináltunk. Bele volt írva az én nevem és a fiúé. Ültem és néztem a szívet, gondolkoztam rajtunk. És akkor jöttem rá, hogy én szeretem azt a fiút, és nem is kicsit.

Mivel ő kollégiumban volt, nem tudtam vele találkozni, de úgy éreztem, hogy feltétlenül meg kell neki mondanom, amit érzek. De nem mertem felhívni, úgyhogy megnéztem, hogy fent van e msn-en. És szerencsémre elértem. Egyből a közepébe vágtam és kitálaltam neki mindent. Nagyon meglepődött, de nagyon örült neki. Azon a héten pénteken találkoztunk, mert útba esett neki a hely, ahol én tanulok, mikor ment haza. Átöleltük egymást, és csak mosolyogtunk, nem szóltunk egy szót sem. Mikor együtt voltunk, soha nem voltam szomorú, mindig felvidított, annak ellenére hogy nagyon el voltam keseredve apukám miatt, mert egyre csak romlott az állapota.

Bevallottam neki

Teltek a hónapok. Fél éve jártunk, mikor Édesapám elhunyt. Teljesen depressziós lettem, magamba fordultam. Senkivel nem beszéltem sokat, csak tőmondatokat, és lekezelően beszéltem mindenkivel, mert mindent és mindenkit utáltam, aki egészséges volt, kivéve családomat és a fiút. Úgy éreztem, nem bírom ki apukám elvesztését. Egyre csak depressziósabb lettem. De a fiú kitartott mellettem, akármilyen voltam, akárhogy beszéltem vele dühömből, ő megértett és megvigasztalt. Szép lassan kezdtem kilábalni a depresszióból. Újra lett életkedvem, tudtam szívből nevetni, újra kezdtem értékelni azt a kevés, de őszinte barátságot, amim volt. De még akkor sem voltam boldog. Ha társaságban voltam, iskolában, ott elnyomtam a rossz érzéseket és mosolyogtam, de amint hazaértem, órákat sírtam apum fényképe felett. Abban az évben megbuktam földrajzból. Nyáron készültem a pótvizsgára, barátom segítségével, illetve támogatásával. Folyamatosan bátorított, hogy sikerülni fog. És sikerült is.

Átmentem tizedik osztályba. Szeptemberben voltunk pont egy éve együtt. Megbeszéltük, hogy nem veszünk egymásnak mindenféle ajándékot, hanem veszünk egymásnak egy-egy gyűrűt. (csak szimbólumképp. Nem jegeztük el egymást  (: ) Azóta is együtt vagyunk. Többször kijárunk a temetőbe, tiszteletünket adni édesapámnak. Szeptemberben lesz pont 2 éve, hogy együtt vagyunk. Mindkettőnk tett olyant, amivel a másikat megbántotta, de megbeszéltük és tanultunk belőle. Soha nem csaltuk meg egymást! Kitartottunk a másik mellett akkor is, ha rossz napunk volt és lehordtuk egymást.

Sokszor megdöbbenek, hogy sokaknak az a legnagyobb bajuk, hogy nincs barátjuk. Én soha nem voltam ilyen. Nem is gondolkodtam a szerelemről, nem futottam a fiúk után, és egyszer csak szerelmes lettem. A szerelmet nem lehet úgy megtalálni, hogy futunk a fiúk után, és hagyjuk hogy felszedjen egy kigyúrt pénzes csávó. Sokan irigyelnek minket, mert mi nagyon jól kijövünk egymással és szeretjük egymást. Ezt nem kellene irigyelni, ha mindenkiben lenne annyi, hogy leül és megbeszéli a gondját a párjával, nem pedig elkezd vele ordibálni. És tudni kell áldozatot hozni a kapcsolatért.

  Még több történet
  • Meghalt az édesapám, szeretnék tőle bocsánatot kérni...
  • Még soha nem volt barátnőm
  • A szemem láttára haltak meg a szüleim
  • Az első igazi NAGY szerelem
  • Terhes tini tanácsot kér
  • Szerelemből barátság
  • Egy mozgássérült lány élete
  • Fogyásom története
  • Tönkremenve - Egy alkoholista tiniről
  • Igaz Szerelem
  • Ilyen a plátói szerelem
  • Szőr! Mindenhol!
  • Megtört szívvel - ez lennék én
  • Ismertem egy fiút...
  • Mi lesz velem a gimiben?
  • Tini lettem? 
  • Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!