Újra kárt tettem magamban - Idegösszeroppanásom története
Körülbelül két hete kezdődött minden. Anyám vidékre utazott a barátaival. Engem pedig itthon hagyott az öcsémmel. Nem a legjobb a viszonyunk, sokat veszekszünk. Három évvel vagyok nála idősebb, és amikor ketten vagyunk itthon, kibírhatatlan ördögfióka.
Hiperaktív fiú, egyszerre öt-hat dolgot csinál: focizik, tv-t néz, kommandózik, ordibál, macskát nyúz, az ágyon ugrál. Nem tudok mást csinálni, csupán rászólni
- Bence! Hagyd abba!! – Ő ezt vagy meg sem hallja, vagy pofákat vág, azt mondja, nem vagyok az anyja, hagyjam békén! Persze ezt a lehető legcifrábban. Nem káromkodik, csupán olyan sértő hangsúllyal válaszol, hogy a bicska kinyílik a zsebemben. Néha mindent megtennék azért, hogy lecserélhessem. A gondolat elriaszt, folyton az jár a fejemben: hogy gondolhatok ilyet? Ő az öcsém! De mégiscsak jobb lenne még egy macska, az csendesebb.
- Sajnálom, az öcsém teljesen kikészít. – jött a tehetetlen válasz tőlem, mert hát igen, ez az igazság, Bence kikezdi az idegeimet, s bár a nap folyamán még jó párszor hallottam ezt a megjegyzést, estére elmúlt, jót baromkodtunk a haverokkal, utána Lacinál aludtam.
Reggel korán kellett kelnem, ugyanis vasárnap este Alvin és a mókusok koncertre mentem. Korán hazaértem, természetesen a testvérem már fent volt. Elvégeztem a teendőimet, megfürödtem, hajat mostam, satöbbi. Közben persze megint már azon a szinten voltam, hogy ordítottam, kiabáltam, csapkodtam, törtem-zúztam magam körül idegességemben. Kb. két órával előbb elindultam a koncertre, csak hogy ne kelljen otthon lennem, és ezt egyre gyakrabban csinálom. Előbb indulok, később érkezem. Két nappal ezelőtt épp mosogattam, és közben zenét kapcsoltam be a szobámban (szomszédos szobák), hogy ne legyen olyan unalmas a meló. Valamilyen oknál fogva Bence becsukta a konyhaajtót. Rászóltam, hogy nyissa ki, mert nem hallom a zenét. Erre ő persze megint pofákat vágott, csapkodott, megsértődött, hogy én mit szólok be neki. Nem bírtam tovább. Letettem a kezemben lévő tányért, szép nyugodtan megtöröltem a kezem.
Bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, és sírni kezdtem. Keservesek voltak a könnyek, amik a szememből hullottak. Csak ültem a földön, a táskám mellett, és bőgtem. Nem tudtam abbahagyni. Aztán ránéztem a mellettem fekvő hátizsákra. Biztosítótűkkel díszítettem, és soha nem szedtem le őket. Most mégis óvatosan levettem egyet. Nézegettem a hegyét, ahogy megcsillant rajta a napfény. A bal kezemre néztem. Halványan még ott éktelenkedett a három kis seb nyoma, amit korábban, körül-belül három hónappal ez előtt ejtettem magamon. A fejem élesen lüktetni kezdett. Éreztem, ahogy a tű hegye végigkarcolja a felső bőrréteget, aztán az az alattit, és a még eggyel lejjebbit. Mint ahogy a ceruzával színezünk téptem fel a csuklóm oldalán a hámrétegeket, kissé elvakultan észre se vettem, hogy már vérzik, még mélyebbre hatoltam. Aztán mint akibe villám csapott, abbahagytam.
Ziháltam, és még mindig potyogtak a könnyeim, de már nyugodtabb voltam, szép lassan elapadt a sírás. Most már valamivel világosabban láttam a dolgokat. Újra bántottam magam, ennél rosszabb érzést el sem tudnék képzelni. A hideg futkározott a hátamon. Gyorsan leragasztottam a keletkezett sebet, és egy kendőt tekertem rá, hogy senki se kérdezősködjön. Lefeküdtem, próbáltam elhitetni magammal, hogy csak álom volt az egész, de a seb mintha átragyogott volna a kendő alól. Ott virított a tekintetem előtt, mintha a szemhéjam belső felére tetoválták volna, és nem hagyott nyugodni. Végül álomba merültem, mély, de nyugtalan álomba, és a kis vágás oda is mumusként követett