;(

ora 2011-04-20 22:37:55
Tisztelt Szakértő!
Előre is elnézést kérek a hosszú és átláthatatlan, kaotikus levélért, eléggé kikészültem az utóbbi időben. ;(
Megpróbálom valamennyire tagolni azért a levelet.
-Depresszió régen és most
Már kb. másfél éve depressziós vagyok, és ez az egész az utóbbi fél évben nagyon eldurvult. Mármint a tavalyi tanévben "csak" negatív gondolataim voltak, kicsit pesszimista lettem (igaz, sose voltam az az optimista típus, de már nem ismertem be, hogy lenne bármilyen jó tulajdonságom, és már nem mondtam semmire sem, hogy ezt meg tudom csinálni, képes vagyok rá), de nem volt vészes. Aztán az idei tanévtől kezdve kész rémálommá vált minden. Nyáron nem tudtam annyiszor találkozni a barátaimmal, amennyiszer elterveztük és a családi viszonyok nem voltak a legjobbak már tavaly nyáron sem. És a 2010-2011-es tanévtől kezdve minden csak rosszabb lett. Kezdetben szerintem csak néhány rossz jegy hangolt le, meg néha az itthoni hangulat, már nem igazán emlékszem (sajnos mostanában sokmindent hajlamos vagyok elfelejteni ;( )... Ami traumaként ért, az egy kiskedvenc elvesztése, aki nem is saját volt, hanem egyik nagyszülőm testvéréé. Nagyon szerettem azt a kis keverék kutyust. És egyszer csak, valamikor október vége felé átjött a fent említett egyik nagyszülőm, és megmutatta a kimúlt kisállatot fotókon. Merthogy úgy hitte, már megmondták nekem a szüleim, hogy...de szüleim persze nem mondtak semmit, utólag megtudtam, hogy "szép lassan akarták beadagolni" ezt a szomorú hírt. De nem így lett, persze kiborultam, és a nagyszülőm sem segített azzal, hogy utána még 'papolt' is egy sort, mert érkeztek új kiskutyák a testvéréhez, de engem nem érdekelt más kutya! Nagyon nem volt jó végighallgatni amiket akkor mondott, hogy 'majd a családból is kihull valaki' meg hasonlók... ;( Arra emlékszem, hogy akkoriban sokat sírtam emiatt, és azt a fotót állandóan magam előtt láttam (eléggé vizuális típus vagyok). Úgy értesültem róla, hogy a kuytus éjszaka még élt és virult, aztán reggelre kimúlt szegénykém. Valahogy ennek hatására el kezdtem kicsit később elaludni, okb 11-12 óra körülre tolódott ki a lefekvési idő. És néha jelentkezett valamilyen halálfélelem is, egyszerűen nem mertem elaludni jó sokáig. Ilyenkor másnap mindig kimerült voltam, nem fogott az agyam, és nem tudtam jól teljesíteni a suliban sem. A rossz jegyek csak tovább rontotttak az egészen, úgy éreztem, lelassultam, és sokszor maradt még lecke vagy tanulnivaló éjszakára is. És ez egyfajta ördögi körré vált: amit nem sikerült nappal megcsinálni, maradt éjjelre, ám arra szinte nem is emlékeztem, amit akkor csináltam, megint több lett a rossz jegy...régen még majdnem kitűnő tanuló voltam, és ebben a tanévben tele lettem hármasokkal meg rosszabb jegyekkel is, amiket elmondani itthon nem mertem. És ez a nyomás egyre csak nőtt és nőtt, és a régi baráti társaság se tudott még annyiszor sem találkozni, mint nyáron, mindenki nagyon hiányzott, meg állandóan kimerült voltam. Egyszer-kétszer már annyira utáltam magam, hogy karcolgatni kezdtem magam, amit egyik barátnőm kérésére abbahagytam, mert megegyeztünk (akkoriban ő se volt túl jól), hogy ha egyikünk bántja magát, akkor szól és a másiknak is ugyanezt kell tennie. Persze semelyikünk nem akarta bántani a másikat, így mindketten felhagytunk az önbántalmazással. Aztán egyszer az említett barátnőm nagyon kiborult, ott maradtam vele a suliban sokáig vigasztalni. Szörnyűségekről beszélt, hogy hogy ölné meg magát, meg hasonlók, én meg teljesen kétségbeestem és nagyon tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam mást csinálni, csak együtt sírtam vele és próbáltam bizonygatni, hogy vannak barátai, ne csináljon semmi hülyeséget mert akkor én is ugyanazt fogom tenni a megegyezésünk értelmében, aztán - nem tudom már, hogy hogyan - sikerült felvidítanom. Ennek örültem, csakhogy ezután rámragadt az ő halálvágy-félesége, és teljesen lehangolódtam (már eleve lehangolt amikor még a kiborulása előtt még odavetette nekem, hogy nem érdekli az egyezségünk, amit úgy értelmeztem, hogy felőle akár feldobhatom a talpam, úgyis csak jobb lesz nélkülem...), amikor ő már rég nevetgélt meg mosolygott, másnap már úgy tűnt, mintha nem is borult volna ki. Utólag megtudtam, hogy valójában csak figyelemhiánya volt, én meg épp kéznél voltam, aki mindig mindent magára vesz, vagyis épp kapóra jöttem neki hogy drámázzon egyet...azóta félek ettől a kiborulós barátnőtől, és kerülöm, mert még egy ilyet biztos nem bírnék ki ép ésszel. Az előző után is még olyan mélyre süllyedtem, hogy majdnem elüttettem magam egy autóval, mert már nem érdekelt semmi, és a szörnyűségek, amiket mondott, visszhangzottak a fejemben. Néha azt bántam meg, hogy ennyire nem figyeltem, néha meg azt, hogy nem ütöttek el. ;(
Ekkorra az alvászavar is eldurvult, már csak napi 4-6 órát tudok aludni, és jó esetben talán hajnali fél 2 fele elalszom mert már olyan kimerült vagyok, amikor meg nagyon mélyponton vagyok, akkor ez az időpont lehet akár fél négy, fél öt is (utóbbiak szerencsére ritkák, és hétvégén fordultak elő, így kb. 5 órát tudtam mindig aludni). És így egyre kimerültebb vagyok, közben meg kellene javítanom, mert itthon is folyton azt mondják, hogy tanulni-javítani-tanulni-javítani...itthon már nem is szeretek lenni (családi viszonyok miatt - itthon csak a jegyek a fontosak, meg mindig kritizálják bármit is csinálok, meg sokat dirigálnak, olyan hangnemben, hogy néha már az öngyilkosság is átfut az agyamon, mert nagyon rosszul esik, ami itthon van, meg már midnen kezd egyszerűen túl soknak tűnni...), sőt, tovább maradok a suliban, hogy minél kevesebbet legyek itthon. Ráadásul lett egy olyan rossz szokásom is, hogy mindig, mindent magamra veszek. Legyen az egy barát megharagvása (amikor nem is rág haragszik, csak ott voltam a közelben, és akkor már elkönyvelem, hogy biztosan miattam van és kiakasztom saját magam), egy büntetődolgozat (sose beszélek órán, csak csendben jegyzetelek, ennek ellenére mindig bűntudatom van amikor ilyeneket írat az osztállyal 1-1- tanár)...ilyenkor a negatív gondolatok szó szerint megríkatnak. ;(
-Mostani helyzet
A rossz szokásaim (halálfélelem, kevés alvás, sok sírás - szinte minden nap sírok mostanában, mert máshogy már nem tudok reagálni) megmaradtak, és bár néha nagyon szeretném, mégsem bántom magam (hátha még számít valamit az a régi megegyezés). Általában kimerült vagyok, estére kezdek felébredni, éjszakára egészen éber leszek, és éjjel továbbra sem alszom kb. kettőig. Rajzfüggő is vagyok, ha nem tudok minden nap rajzolni, attól is csak depisebb leszek, és akkor legközelebb olyan rajzok is születnek. Sajnos sok a halállal kapcsolatos rajz, firka is - egy időben rengeteg kaszást rajzoltam a füzeteimbe, manapság inkább a felakaszott emberkék a jellemzőbbek, egyik motívum se tetszik. Sokszor nem is emlékszem, hogy miket rajzoltam, szinte megriadok a saját firkáimtól...
Idéntől (2011-től) kezdve meg egyszerűen nincs kedvem semmilyen színt hordani, rengetegszer csak feketét hordok (itthon nem urcsállják, bár volt, hogy egyszer egyik szülőm bekattant és szó szerint kitépte a fekete pólóm a kezemből meg kiabált, nagyon féltem tőle), emiatt nagyon kilógok a többiek közül. Igaz, azelőtt iis amolyan 'fekete bárány' voltam, mindig félénkebb és zárkózottabb voltam, mint a többiek. Meg persze sokkal rondább is, nálam szinte csak vékonyabbak járnak a suliba (és az sem segít, hog bánatevő vagy zugevő vagy nem is tudom hogy hívják vagyok - amikor szomorú vagyok, sokat eszem, és hát szinte mindig padlón vagyok...). Önbizalmam egyáltalán nincs, és mások szerint sem az énképem, sem az értékrendem nincs rendben. Mert nagyon utálom magam, és valós (vagy csak bebeszélt) negatív tulajdonságot mondok magaménak, amikkel a barátaim nem értenek egyet, az értékrenddel meg az állítólag a gond, hogy nem én vagyok a legfontosabb magamnak, hanem a barátaim meg mindenki más (pl. családtag). Utánuk jönnek a jegyek meg a tanulás, a javítás, és talán valahol ezután jön az, hogy nekem mi a jó. Sokszor azt hiszem, hogy ami most van, ezt érdemlem, akkor már legalább másoknak legyen jobb, ha kell, úgy, hogy elzárkózom és 'antiszoc' leszek. Mert ha velem beszélnek a barátaim, mindig szomorúak lesznek, mert padlón vagyok, így inkább nem beszélek velük, csak legyenek vidámabbak. Az már más dolog, hogy közben szenvedek, állandóan szeretethiányom van (sokszor levegőnek néznek, meg itthon se érzem hogy fontos lennék, mindenkinek van más dolga ami a legfontosabb, én meg maradtam egyedül...), és néha rámjön, hogy mindenki hiányzik, és ilyenkor sokszor el is sírnám magam. ;(
A sírás eléggé kiborító dolog lett az utóbbi másfél hónapban. Volt, amikor sokszor legszívesebben elsírtam volna magam, de nem akartam, hogy mások sírni lássanak és emiatt szomorúak legyenek, így elfojtottam ezt a késztetést, hogy rögtön sírva fakadjak. Volt már több olyan nap is, amikor szinte ok nélkül egész nap síráshatáron voltam, és lehet, hogy túl sokszor volt már ilyen, hogy elfojtottam a könnyeket, mert mostanában szinte minden nap sírok (persze éjjel, hogy a szüleim észre ne vegyék, régen amikor láttak sírni, emlékszem, hogy lenéztek meg mérgesek lettek, így előttük nagyon ritkán sírtam, mostanában csak egy nagyobb vita során sírtam el magam, nem szóltak semmit, szerintem észre se vették). A szemeim egy-egy ilyen éjszaka után már fájnak, részben a sírástól, részben a fáradtságtól. Sokszor úgy tűnik, máshogy már nem is tudok reagálni a körülöttem zajló dolgora, csak sírással, ami nagyon nem jó. Előfordul, hogy egyszerűen kétségbeesek, és nem tudom, mit tegyek. ;(
-Itthon - nem otthon
Már írtam feljebb, hogy nem szeretek itthon lenni, mert nem jók a családon belüli viszonyok. Meg úgy érzem, csak a jegyek a fontosak, az, hogy velem mi van, nem is érdekel senkit itthon. A véleményem nem is számít, ha önállóan akarok valamit eldönteni, hogy pl. szeretnék kicsit rajzolni vagy ilyesmi, abból is mindig baj van, mert mi az hogy nem tanulok. De koncentrálni nagyon nem tudok, pedig tényleg tanulnom kéne, de nem megy ;( és már sokszor mondták, hogy ha nem tudok javítani, majd megmondják ők, hogy hova megyek továbbtanulni. Az már nem is számít, hogy én mit szeretnék, hogy esetleg grafikus szerettem volna lenni, mert az is az én döntésem lenne. Mintha a szüleim nem szeretnék, hogy bármiben is döntsek. Néhány éve kezdtem növeszteni a hajam, az is baj, hogy nem akarom copfozni (mert a ronda arcomat rejti el, nem akarom hogy lássák, de ezt nem mondom nekik, mert csak veszekedés lenne a vége, hogy hagyjam abba a hülyeséget), ezért sokszor megfenyegetnek, hogy levágják a hajam. Erre volt, amikor megmondtam, hogy ne haragudjanak, de az én hajammal amíg normális dolgot szeretnék, azt csinálok amit akarok, erre visszavágtak hogy én meg az ő gyerekük, és amíg nincs önálló keresetem meg itt lakom, addig az érvényes, amit ők mondanak. Úgy érzem, nincs semmi önállóságom és nem is szeretnek egyáltalán. :(
- Megoldás...?
Az az igazság, hogy hiába nem akarom beismerni magamnak, hiába bizonygatom, hogy én bizony antiszoc vagyok, nagyon is sokat számítanak a barátaim, és sokat segítettek/segítenek is (igaz van amikor egyikük-másikuk megbánt, és nagyon magamra veszem, amikor szidnak, és volt, hogy sírtam is miattuk), főleg egyik barátnőm nagyon türelmes és megértő tud velem lenni, (olyankor is, amikor a többi barátomat már rég felidegesítettem azzal, hogy állandóan bocsánatot kérek tőlük, mert úgy érzem hogy zavarok stb), nem is értem, hogy tud olyan rendes lenni velem, amilyen. Mondhatni ő a legjobb barátnőm, sokat segítünk egymásnak, örülök, amikor én is tudok segíteni neki.
De visszatérve a depresszióra: a barátaim már nem bírták nézni, hogy egyre rosszabbul és rosszabbul vagyok, és addig bátorítottak, amíg végül meg nem látogattam az egyik iskolapszichológust. Először nagyon ideges voltam, modván, hogy megint csak gondot fogok okozni, de jó volt beszélgetni. Az a gond, hogy sokszor visszaesem, családi viták, rossz jegyek vagy baráti kiakadás hatására, meg nem mindig tudunk a megbeszélt időpontban találkozni (hetente egyszer járnék). Volt, amikor több hét, egy hónap is kimaradt, akkor szintén visszaestem, valahogy hiányzott, hogy meghallgasson valaki (a barátaim meg nem érnek rá semmire a suli miatt). Azt se tudom, hogy az ilyen visszaesésekről írjak-e neki, mert nem szokott válaszolni az e-mailjeimre. Biztos elfoglalt, meg minden, de azért az nem esik jól, amikor fél órán keresztül fogalmazok meg egy levelet, aztán meg választ se kapok rá se szóban, se interneten keresztül. Ez szinte megerősíti bennem kicsit az elhanyagoltség érzését, meg azt, hogy biztos gondot okozok, bár már többször mondta, hogy nem okozok gondot, mégis ezt érzem, mert állandóan ez érzem ;( Néha a negatív gondolatok sokkal erősebbnek tűnnek, mint amilyen én vagyok, és könnyen legyűrnek, egyszerűen nem tudok pozitívan gondolkodni, és nem tudom, hogy hogy lehet ebből az egészből kilépni. ;(
Tényleg sajnálok mindent, biztos sok gondot okoz ez a kaotikus levél is, csak már nem tudom, mihez kezdjek, hova forduljak.
Szeretnék változni, kell is, csak nem megy. :(
Előre is nagyon köszönöm a választ!
Ui: 17 éves (már majdnem 18), most kicsit összezuhant lány a levél írója. :(
Ui 2: Nem tudom miért, de előtörtek régi emlékek a kimúlt kuryusról, olyan élénken, hogy ettől is kikészültem. Jobban, mint amikor megláttam októbenben a fotóját. Nem értem, mitől. Ennyire nem tudom magam túltenni rajta? :(
Ui 3: A szeretethiányt se értem...néha nagyon rámjön, hogy egyedül érzem magam (akkor is, ha szüleim itthon vannak), meg hogy senki sem szeret (ami nem így van, csak a barátaim, kiktől érzem, hogy szeretnek épp nincsenek velem) és egyből hiányozni kezd mindenki. ;(

Szakértőnk válasza a ;( kérdésre

Kedves Levélíró!

Azt gondolom, a problémád mélyebb és összetettebb annál, mint amin így távolból, ismeretlenül, 1-2 üzenetváltás során adott tanáccsal segíteni lehetne. Mindenképpen személyesen kellene pszichológusi, de inkább pszichiátriai segítséget kérned! Az első lépéseket már megtetted, látszik, hogy szeretnél változtatni a helyzeten. Így tovább!

Menj el az iskolapszichológushoz járj hozzá rendszeresen, mondd el neki, hogy rosszul esik, hogy nem válaszol a emailjeidre, beszéljétek meg, hogy milyen keretek között, milyen célkitűzésekkel tudja vállalni, hogy segít rendet rakni a lelkedben. Amennyiben úgy látod, hogy vele nem találjátok meg a közös hangot, vagy nem tudja vállani, hogy segít neked, keress más szakembert, akár a szüleid vagy a háziorvosod bevonásval! Lassan 18 éves leszel, akkor már a szüleid segítségére sem lesz szükséged ehhez.

Addig is, rajzolj sokat, írj naplót, kezdjél el aktívan sportolni, hogy levezetődjön a feszültséged és rendeződjenek kicsit az érzéseid, gondolataid. Legyél sokat a barátaiddal is! Mindeközben pedig figyelj arra, hogy kimondd az érzéseidet, akkor is, ha negatív érzésekről van szó. Ne mindig magadat hagyd utoljára!

Minden jót!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések