Főoldal / Szakertő válaszol / Lelki problémák  / Már a végkimerűltség...
  

Már a végkimerűltség...

ora 2011-02-01 21:45:32
Kedves Szakértő!
Tulajdonképpen ez nem igazán kérdés , csak szeretném valakinek elmondani min megyek keresztül nap mint nap és már komolyan nem tudom, hogy mit tehetnék ez ellen.
Először is kezdeném onnan ahol elszúrtam az életemet. 5 éves voltam amikor el kezdtem kövéredni és akkor még nem is tudtam, hogy ennek milyen következményei lesznek. Most 15 éves leszek nemsokára és máig is plusz súllyal küszködök, bár most már nem nézek úgy ki, mint 13-14 évesen (még szerencse). Szóval amikor 6 éves koromban elkezdődöt az iskola számomra mindenki csak kövér lánynak látott, sokat gúnyolódtak velem. Rengetegszer megbántottak. Amiatt, hogy nem voltak barátaim csak a tanulással foglalhattam el magam. Annyira beleéltem magam, hogy első tanulóként jeleskedhettem minden iskolai évemben és nemcsak az osztályelső, de az iskolaelső is voltam. De ezért nagyon irigyek voltak rám a társaim és ahogy csak tudtak, lépten-nyomon bántottak, természetesen volt amivel... Az I.-IV. osztály eléggé keserűen telt, mindenki utált, nem volt egy barátom se mindig külön ültem a többiektől, mert megtanultam, hogy távol kell maradjak tőlük amennyire csak lehetett, ha el akartam kerülni a sok megbántást. Nem is számítottam arra, hogy az V.- VIII. még gyötrelmesebb lesz. És miért? Egy új iskolába kerültem de sajna a régi osztálytársaimmal együtt. Viszont V.-ben mi voltunk az V.- VIII. osztály legkisebbjei és hát természetes, hogy a felsőbb tagozatosak is imádtak velem gúnyolódni. Akkor már nagyon bántam, hogy egyáltalán a földön élek, és tudom, hülyeségnek hangzik de néhányszor agyaltam azon is , hogy öngyilkos kéne legyek. Mindenki előtt titkoltam, hogy mennyire rosszul telik a suliban, anyunak mindig mosolyogtam és mindig azt mondtam jól telt az aznapi nap az iskolában. Továbbra is jeles tanuló maradtam, mivel tanulás közben nem gondolkodtam, hogy milyen is az életem. Még V.-ben is iskolaelső voltam és persze ez nagyon zavart mindenkit, mindenkinek szemet szúrtam és hát sajnos bujkálnom kellett az iskolában. Egyetlenegy barátnőm akadt aki szintén így szenvedett roma származása miatt. Ketten nagyon megértettük egymást, de csak egy ideig amikor VI.-ban átpártolt a
"menő tagozatba". Hát megint egyedül bujkáltam hol a lányvécében, hol az iskolaépület hátánál, hogy ne lásson senki és ne tudjanak piszkálni. Itthon természetesen nem szabadott senkinek se mondjak semmit, nem akartam, hogy sajnáljanak. VII. osztályra már egy kicsit lefogytam és ennek nagyon tudtam örülni, de társaim által kitalált gúnynevek akkor is rajtam maradtak. De VII.-től nem akartam már bujkálni így sokszor elviseltem a csúfolódást, de akadt olyan eset is amikor kitörtem és nagyon megvertem azt az illetőt. Jeles tanuló létemre az igazgató jóhogy nem nézte volna ki ezt belőlem , de tudta, hogy én nem olyan vagyok, hogy provokáció nélkül üssek. A fiú akit megvertem azóta rám sem tudott nézni, mert szégyellte, hogy egy lány veri el őt. Az eset ellenére továbbra is gúnyolódtak velem, utált mindenki. Sokszor itthon a padláson sírtam ki magam, nem volt akinek beszélnem erről. Most csak a tanulás a fontos számomra, de most már bele kezdek őrülni mindenbe, nem tudom, hogy meddig bírom még. De egyet megtanultam, erős lettem, kemény és határozott, ugyanakkor nagyon zárkózott is és sajnos nagyon utálatos is. Megutáltam az embereket és nem birok már rájuk nézni se... De ez van, mindig ezzel éltem és ha ez marad akkor már biztos , hogy átvészelem. Tudom, mindenki azzal jön, hogy lesz ez még jobb is, de én nagyon kétlem. Az , hogy 15 év eltelt az életemből (amit soha többé nem tudom azt visszahozni) nagy nyomot hagyott bennem. És mivel telt el? Hát sok keserűséggel és szomorúsággal, bujdosással és zárkózottsággal. Nagyon szép élet, mondhatom. De tudom, egyszer mindenki visszakap majd mindent, ha nem is tőlem, mástól igen. Legalább ( más társaimmal szemben) én tanultam és többre fogom vinni, mint ők valaha,mert nem minden a szépség. Főleg akkor ha tyúkeszű az illető...
Elnézést kérek a regényért, de most jó volt ezt valahogy így kitálalni. Azt se bánom ha nem kapok rá választ. Köszönöm, hogy valaki meghallgatott.

Szakértőnk válasza a Már a végkimerűltség... kérdésre

Kedves Levélíró!

Írod, hogy jó volt kitálalni. Szerintem kellene valakivel beszélned ezekről a dolgokról. Valaki olyannal, akiben megbízol, akár egy baráttal, akár valaki felnőttel, aki közel áll hozzád. Már az is segítene, ha naplót írnál. Fordulhatsz bátran egy teljesen kívülálló pszichológushoz is, aki még segíteni is tudna abban, hogy megváltozzon a helyzet. Nem bujkálhatsz örökké, hiszen úgy biztosan nem változik semmi és csak folytatod azt az utat, mely oda vezet, hogy egyre keményebb, okosabb leszel és egyre zárkózottabb is. Te is érzed, hogy így nem változnak a dolgok, tehát neked kell kezedbe venned az irányítást és változtatni valamin. Biztosan jót tenne, ha valahogyan megpróbálnád levezetni az évek során benned felgyűlt feszültségeket. Erre jó lehet, ha elkezdesz rendszeresen sportolni valamit. Így az alakod is változna a belső változásaiddal együtt. Nyiss az emberek felé, védd meg magad, ha kell, de találd meg azokat is, akik nem akarnak bántani, hanem a barátaid lehetnének. Biztosan vannak ilyenek, csak lehet, hogy annyira a védekezésre koncentrálsz, hogy észre sem veszed őket.

Minden jót!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések