Szakítás utáni krízis...

Kedves Szakértő!
Egy lelki problémával fordulok Önhöz, egy elég kamaszos problémával, bár már 20 éves vagyok, ráadásul teljesen hétköznapi dologról van szó, tudom, hogy mindenkivel megesik, általában többször is, mégsem tudok mit kezdeni a helyzettel.
A legutóbbi (második..) barátom 4 évvel volt idősebb nálam, és kb. 5 hónapig voltunk együtt. Alapvetően nagyon alacsony az önbecsülésem, szinte képtelen voltam elhinni, hogy szerethet engem, és az egész kapcsolat alatt azon görcsöltem, hogy mi lesz, ha megun és kidob, stb. Ha azt mondta, szeret, eltereltem a szót vagy csak lesütöttem a szemem, és féltem is belé szeretni, egy ideig talán nem is tudtam, aztán meg beismerni nem akartam magamnak, hogy mégis megtörtént, mert féltem a fájdalomtól, mivel korábban csak viszonzatlanul voltam szerelmes, ami legutóbb több évig tartott és nagyon megviselt. Aztán mégis hinni kezdtem neki, sokszor bizonyította, hogy tényleg sokat jelentek neki, és azt is állította hogy örökre tervez, az ismerősök mondták hogy süt róla, hogy fülig szerelmes belém, stb. Mire elkezdtem tényleg a jelenben élni és boldog lenni, mint derült égből villámcsapás jött a szakítás. Azt mondta, semmi értelme az egésznek, mert "nem illünk össze", amire többször is visszakérdeztem, hogy miért, de csak ugyanazt válaszolta, csak más szavakkal. Ezt én elég "kamunak" találm, hogy ehhez 5 hónap kelljen, hogy rájöjjön, ha nem illenénk össze, szerintem kell hogy legyen még valami a háttérben, persze nem várom el, hogy mindkettőnk ismerete nélkül erre választ kapjak Öntől. Ami fontosabb, hogy azt is hozzátette, hogy nem tehet róla, de már egyáltalán nem szerelmes. Szinte sokkot kaptam, annyira váratlan volt, és annyira fájt, hogy én sosem mondtam meg Neki mennyit jelent nekem. Azóta eltelt majdem egy hónap, nagy nehezen túltettem magam a pánikon és elhatároztam, hogy még megpróbálom valahogy visszahódítani (vagy legalábbis ezzel az önámítással próbáltam leküzdeni a fájdalmat), de ha megláttam valahol, mindig inamba szállt a bátorságom, és nem mertem odamenni, MSN-en keresztül pedig csak semleges témákról beszélgettünk. Aztán tegnap éjjel egy szórakozóhelyre belépve megláttam Őt egy másik lánnyal csókolózni, és úgy éreztem megnyílik alattam a föld, ő pedig csókolózás közben rám nézett, és látta, milyen arcot vágok, és hogy azonnal sarkon fordulok és kimenekülök, szóval még megalázó is volt a helyzet. Egy barátom aki velem volt vissza akart menni, hogy beolvasson neki, de nem engedtem. Azóta most megint ugyanott tartok, ahol az első héten, folyton pánikba esek, néhány percenként sírógörcsöt kapok, az életet értelmetlennek és kilátástalannak találom, szinte képtelen vagyok elviselni a tudatot, hogy vége, hogy soha többé nem néz úgy rám, soha többé nem ölel át, nem csókol meg, nem leszünk együtt.. úgy érzem mintha kiszakítottak volna a mellkasomból egy darabot és teljesen elviselhetetlennek tűnik a fájdalom, úgy érzem, összedőlt a világ, és nincs értelme tovább. Írtam magamnak egy listát a fiú hibáiról, 24 db-ot tudtam összeírni minden aprósággal együtt, újra meg újra átfutom és próbálok csak ezekre gondolni, mégis teljesen szét vagyok esve, képtelennek érzem magam az életre, és hiába vagyok a barátaimmal, egy idő után ők sem tudnak már mit mondani, és én folyton csak pánikot érzek és újra meg újra elönt a fájdalom, és a gondolat hogy nem tudok élni nélküle, és egyszerűen nincs tovább, és nem vagyok képes elfogadni még mindig, hogy megtörténhetett, hogy ennek valaha vége lett, pedig csak 5 hónap volt, és tudtam, hogy nagyon sok barátnője volt már előttem, és sejttem valahol, hogy nem pont én leszek az, aki mellett "lehorgonyoz". Önvád gyötör, hogy hagytam hogy megunjon, hogy mindig csak szorongtam és nem mutattam meg semmit az igazi személyiségemből, hogy elszúrtam az egészet, aztán hogy nem mentem oda soha hozzá beszélni vele amég egyedül volt, stb., stb., stb. Hiába próbálom észhez téríteni magam, hogy nem ő volt az "igazi", túl tökéletesnek tűnik, az élet pedig feleslegesnek és folytathatatlannak nélküle.
Hogyan lehet kilábalni ebből az érzésből? Félek, hogy ha meglátom őket valahol, azonnal remegni és sírni kezdek, ugyanúgy mint ha csak rá gondolok... És félek, hogy soha többé nem tudok majd hinni egy férfinak sem a kapcsolataimban, sőt most még az is hihetetlen hogy valaha is rá tudjak csak nézni valaki másra. Olyan kilátástalan most minden, létezik valamilyen használható módszer a továbblépésre, a szokásos "mozdulj ki", "kezdj el valami újat", stb. mellett? Mit kellene tennem, hogy ne ragadjak még több hónapra ebben a depressziós állapotban?
Előre is köszönöm a választ, és bocsánat a terjengős levélért, de megpróbáltam minél pontosabban megfogalmazni hogy mit érzek, bár így is csak üres szavaknak tűnnek.
Üdv.
dulcinea