Félek fogalmam sincs mostanában mi van velem.
2015.06.17.
Ez még a fenti kérdés után lenne: Nem tudom kipihenni magam rendesen. Hiába alszom rémálmaim vannak. Félek a munkahelyen, az iskolában de nem tudom miért. Nem merek bizni az emberekben (van kevés kivétel). Nem merek beszélgetni azota miota az egyik társaságból amibe benne voltam azzal az indokkal kirekesztettek hogy unalmas vagyok stb. ( bár azota vissza kerültem de sajnos nem bizok bennük).
Magamról: 16 éves lány vagyok lassan 17 aki 6 éve veszítette el édesanyját(hirtelen halál). Elbúcsúzni sem tudtam tőle.Édesapám (alkoholista) nem keres. Édesapám és édesanyám már kicsi koromban elváltak azt hiszem akkor másféléves lehettem. Nagymamám nevel édesanyám halála ota. Ő már 76 éves.
Egyre jobban félek mindentől. Fogalmam sincs hogy mitől lehet ez. Mint már ahogy a kérdés résznél emlitettem néhány dolgot ezekkel nem tudok mit kezdeni egyszerüen ilyen helyzetbe soha sem voltam még. Ezekhez kapcsolodik mostanában a minden napos sírás is ami valamilyen formában mindig ott van valahol bármelyik pillanatban. Akár egy kép akár egy zene egy jó emlék egy rossz szó vagy egy bántó kifejezés és kitőrik belölem a sírás. Nagyon nehezek emiatt a napjaim hiszen félek mert nem akarom hogy mások sirni lássanak föleg a munkahelyen vagy esetleg az iskolába vagy otthon.
Igazából ugy érzem mintha nem számitanék senki számára. Pedig tudom hogy vannak olyanok akiknek számítok még.
Tudom hogy a nagymamám szeret és a nagynénéim is de még se vagyok benne biztos. Nem beszélgetek velük a velem történt dolgokról nem nagyon merek de senki mással sem. (Nagyon ritkán mondok el nekik dolgokat)
Két olyan biztos ember van az életembe akinek merek beszélni a legféltetteb titkaimról is. De még tölük se nagyon merek bármilyen témába kérdezni. Az iskolában nem merek beszélgetni az osztálytársaimmal, mert nem hiszem hogy érdeklik őket igazán hogy mi van velem. Mert nem nagyon érzem osztályközösségnek az osztályom (bár ezzel egy két osztálytársam is egyet ért). Igazából nem tudom vannak-e barátaim az iskolában vagy úgy valojában az életben. Talán egy kevés. Ugy érzem csak akkor vagyok jó ha kell nekik valami. Sokan mondták hogy tul jószívű vagyok. Senkire sem tudok haraguni. Talán emiatt tudnak kihasználni. Általános iskolából sincs tul sok jó emlékem.
Édesanyám halála után (4 osztályos voltam akkor) sokat piszkáltak végig az utolsó 4 évben. Soha nem szóltam tanárnak. Nem voltam árulkodos, illetve nem is mertem szolni. Nem akartam hogy utána miattam legyen gondja a nagymamámnak. Nem akartam hogy felidegesitse magát miattam. Féltem hogy őt is el fogom vesziteni. Illetve senkit se akartam ezekkel terhelni meg nem is mertem. Nagyon beszédes tipús vagyok és voltam. Mégis most nem merek senkivel se beszélgetni nagyon. Magamat nem tartom szépnek pedig sokan mondják hogy az vagyok. De én ezt sajnos nem tudom elhínni. Egy héttel ezelőtt megvágtam a kezemet de csak egy helyen. Nem tudom mire volt jó mostmár bánom. Bár már nem látszik de akkor is.
Nem tudom hogy ilyen dolog hogy jutott az eszembe.
Talán a félelem miatt. És a lehangoltság miatt. Sok tervem van már a jövöre nézve ami remélem sikerül bár a nagymamám azt mondta hogy menekülni akarok. Elterveztem ha elvégeztem a szakmát akkor elmegyek innen ahol most lakunk. Itt hagyom a helyet és egyedül talpra állok és mindössze csak azok fogják tudni azt hogy hova megyek akikkel tartani akarom a kapcsolatot. Nem tudom hogy ez sikerülno fog-e de remélem.
Remélem tud segíteni abban hogy mik lehetnek a problémák.
Illetve hogy mit tudnék tenni hogy jobb legyen. Előre is köszönöm a segítséget és remélem kivehetően irtam le a dolgokat. Mégegyszer előre is köszönöm a segítséget
Magamról: 16 éves lány vagyok lassan 17 aki 6 éve veszítette el édesanyját(hirtelen halál). Elbúcsúzni sem tudtam tőle.Édesapám (alkoholista) nem keres. Édesapám és édesanyám már kicsi koromban elváltak azt hiszem akkor másféléves lehettem. Nagymamám nevel édesanyám halála ota. Ő már 76 éves.
Egyre jobban félek mindentől. Fogalmam sincs hogy mitől lehet ez. Mint már ahogy a kérdés résznél emlitettem néhány dolgot ezekkel nem tudok mit kezdeni egyszerüen ilyen helyzetbe soha sem voltam még. Ezekhez kapcsolodik mostanában a minden napos sírás is ami valamilyen formában mindig ott van valahol bármelyik pillanatban. Akár egy kép akár egy zene egy jó emlék egy rossz szó vagy egy bántó kifejezés és kitőrik belölem a sírás. Nagyon nehezek emiatt a napjaim hiszen félek mert nem akarom hogy mások sirni lássanak föleg a munkahelyen vagy esetleg az iskolába vagy otthon.
Igazából ugy érzem mintha nem számitanék senki számára. Pedig tudom hogy vannak olyanok akiknek számítok még.
Tudom hogy a nagymamám szeret és a nagynénéim is de még se vagyok benne biztos. Nem beszélgetek velük a velem történt dolgokról nem nagyon merek de senki mással sem. (Nagyon ritkán mondok el nekik dolgokat)
Két olyan biztos ember van az életembe akinek merek beszélni a legféltetteb titkaimról is. De még tölük se nagyon merek bármilyen témába kérdezni. Az iskolában nem merek beszélgetni az osztálytársaimmal, mert nem hiszem hogy érdeklik őket igazán hogy mi van velem. Mert nem nagyon érzem osztályközösségnek az osztályom (bár ezzel egy két osztálytársam is egyet ért). Igazából nem tudom vannak-e barátaim az iskolában vagy úgy valojában az életben. Talán egy kevés. Ugy érzem csak akkor vagyok jó ha kell nekik valami. Sokan mondták hogy tul jószívű vagyok. Senkire sem tudok haraguni. Talán emiatt tudnak kihasználni. Általános iskolából sincs tul sok jó emlékem.
Édesanyám halála után (4 osztályos voltam akkor) sokat piszkáltak végig az utolsó 4 évben. Soha nem szóltam tanárnak. Nem voltam árulkodos, illetve nem is mertem szolni. Nem akartam hogy utána miattam legyen gondja a nagymamámnak. Nem akartam hogy felidegesitse magát miattam. Féltem hogy őt is el fogom vesziteni. Illetve senkit se akartam ezekkel terhelni meg nem is mertem. Nagyon beszédes tipús vagyok és voltam. Mégis most nem merek senkivel se beszélgetni nagyon. Magamat nem tartom szépnek pedig sokan mondják hogy az vagyok. De én ezt sajnos nem tudom elhínni. Egy héttel ezelőtt megvágtam a kezemet de csak egy helyen. Nem tudom mire volt jó mostmár bánom. Bár már nem látszik de akkor is.
Nem tudom hogy ilyen dolog hogy jutott az eszembe.
Talán a félelem miatt. És a lehangoltság miatt. Sok tervem van már a jövöre nézve ami remélem sikerül bár a nagymamám azt mondta hogy menekülni akarok. Elterveztem ha elvégeztem a szakmát akkor elmegyek innen ahol most lakunk. Itt hagyom a helyet és egyedül talpra állok és mindössze csak azok fogják tudni azt hogy hova megyek akikkel tartani akarom a kapcsolatot. Nem tudom hogy ez sikerülno fog-e de remélem.
Remélem tud segíteni abban hogy mik lehetnek a problémák.
Illetve hogy mit tudnék tenni hogy jobb legyen. Előre is köszönöm a segítséget és remélem kivehetően irtam le a dolgokat. Mégegyszer előre is köszönöm a segítséget
Szakértőnk válasza a Félek fogalmam sincs mostanában mi van velem. kérdésre
Kedves Levélíró!
Több témát is felvetettél a leveledben, ami okozhatja a jelen érzéseidet: édesanyád korai halála, az édesapád hiánya, a nagymamádhoz fűződő viszonyod és érzelmeid, a kortárskapcsolataid bizonytalansága, alacsonynak tűnő önbizalmad. Ezek külön-külön is okozhatnak nehézséget, de így együtt bizonyára megnehezítik az életedet. Ami nagyon pozitív, hogy rendelkezel jövőképpel, tervekkel, célokkal,amellyek segíthetnek továbblépni.
Annak érdekében, hogy a lehető legkevesebb maradványa legyen a jelen nehézségeidnek a felnőtt életedben, javaslom, hogy keress fel egy pszichológust személyesen (iskola, pedagógiai szakszolgálat).
