Hogyan tovább?

Kedves Doktornő!
Lelki jellegű, mondhatni súlyos problémával fordulok önhöz, igazán nagy szükségem lenne a segítségére, mivel a gondom egyre csak fokozódik és nem egyszer fordult már meg az öngyilkosság gondolata a fejemben,szörnyű érzés!
Igyekszem majd lényegretörően összefoglalni, de az ügy szerteágazó jellege miatt valószínűleg elég hosszúra sikeredik majd, ezért elnézését kérem.
18 éves lány vagyok, idén érettségiztem kitűnő eredménnyel, azonban a rengeteg személyes gondomon túl az életkörülményeim egyre csak romlanak a családi viszonyt beleértve. Had kezdjem az első kategóriával, mert összefügg a másikkal.
A középiskolás éveim szörnyűek voltak szociális szempontból, nem tudtam beilleszkedni, ennek következtében azt hittem velem van a gond, önmarcangolás következett némi depresszióval, majd mivel fárasztónak és feleslegesnek gondoltam és ezért felvettem egy álarcot, nem mondta el a véleményem mert tudtam, hogy ütközik az osztályéval, ennek következtében valami gyenge kis szerencsétlennek gondolt mindenki a tanárokkal együtt. Egyházi gimnázium volt, igyekeztem az elejétől komolyan venni a vallás viselkedésre kiterjedő intelmeit is, ez csak rontott, azt hitték minden aljaságot elkövethetnek rajtam a lányok, mert gyengének ítéltek azért mert azt követtem, hogy úgy bánjak mással, mint ahogyan szeretném, hogy velem tegyenek. ( egy szemét, szajha típusú lány húzott egyszer és egy szelet tört kekszet adott átlátszó, lyukas
nejlonban osztálykarácsonykor, senkit nem érdekelt pedig mindenki látta, még a lelkész osztályfőnök is szemtanuja volt, akire miután rápillantottam megszégyenülésemben elfordította a fejét, én mosolyogni próbáltam és nem sírni, mert egyszerűen szánalmasnak tartottam ezt a lànyt és nem akartam bántani őt sem, később sírtam otthon, majd az orrom is vérzett egy ideig, nem értettem, hogy miért bántanak mikor én semmi rosszat nem vétettem ellenük). A családom anyagi körülményei miatr tudtam, hogy csak a tanulással segíthetek majd rajtuk, ez és a hit adott erőt...nem látszott rajtam, hogy volt, hogy gyertyafénynél tanultam és néha éheztünk a lavorban való mosakodásról nem is beszélve, de a szeretet erőt adott nekem és a szüleimnek, erről senki sem tudott az iskolában. Ez csak egy kis "falat" volt arról a gimis életről, nem igazán tudtam/tudom feldolgozni, mikor kiálltam magamért még a velem szimpatizálókat is elveszítettem, láttam, hogyan csaltak a kitűnők, sok igazságtalanságnak voltam ott a szemtanuja, de másokat helyeztem előtérbe, néma maradtam. A világ problémáit is nyomon követtem/követem, a megváltó szándék még bennem van, sokat láttam..állatokon és rászorulókon is segíteni szeretnék. Tehát nincsenek barátaim 14 éves korom óta ( mindenki megváltozott, csak én maradtam a régi..összeférhetetlenség, máa érdeklődésikör, nem kerestek soha..), ha el is megyek otthonról a társoságot az édesanyám jelenti , ( felnőttek
között szocializálódtam egyszerűen nem találtam meg a társaságom, a fiatalok többségét sem értem meg, más érdekel, más a kikapcsolódás nekem), ez borzasztó kellemetlen de ez van, nincs kivel megosztanom a gondolataimat, a dolgaimat, így olyan mintha egy kisgyermeke lennék a szüleimnek, nekik mutogatom, velük próbálom ezeket megbeszélni, kissebségi érzés, önbizalomhiány, nem tudom, hogyan viselkedjek más emberekkel, személyes kontaktuskor mindig zavarba jövök és ügyetlenkedek, pánik beteg vagyok ( szorongás, kudarcok..stb. eredménye) szinte nem merek egyedül közlekedni, mikor alacsony vérnyomásra gyanakodva elmentünk orvoshoz, lelki dolgokról kérdezett és majdhogynem retardáltnak béllyegzett mikor elmondtam, hogy nincsenel barátaim
..., vegetáriánus vagyok, ekkor úgy nézett rám és olyan grimaszokat vágott, hogy az felnőtt érett emberhez méltatlan volt. Olyan rossz, túl sokszor nosztalgiázom, idézem fel a multat, például én népiesen öltözködöm és szerettem volna néptáncot tanulni, de mikor erre rájöttem, abban a korban már nem volt rá lehetőség és láttam nállam egy két évvel fiatalabbakat ezt tenni, láttam, hogy elszállt az idő, mintha nem lett volna tinédzser korom, annyi mindent másképp tennék ha vissza mehetnék a multba. Attól félek, mi lesz velem felnőtt koromban, mikor teljesen magamra leszek utalva, barátok nélkül nagyon nehéz. Sajnos rossz szakokat jelöltem meg az egyetemi felvételit illetően, az egyiket, ami az álmom volt, a néprajzot kitöröltem idő előtt mert eszembe jutott, hogy nem lehet vele elhelyezkedni, nincs rá anyagi keret, ami a gyakorlati részét illeti, vidéken számos helyen nagyon rosszul bánnak az állatokkal, önző dolog lett volna a magam boldogságát szemelőtt tartani, sok tapasztalatom van és viszonylag helyesek a meglátásaim..másokon szeretnék segíteni,..így egy kevésbé hírneves, viszonylag gyenge egyetemre vettek fel, egy olyan szakra amit szintén nem tudnék hasznosítani munkakeresés terén, mivel ostoba módon lemondtam az ELTE-ről és megtudtam hogy azt is számítják hogy melyik egyetemről van diploma, a KRE-ról ez esélytelen,plusz az alacsony ponthatárok miatt kétes, divat emberek előtt is nyitva a kapu. Nem tudom, mit tegyek, nem szívesen mennék oda, de az az egy év rengeteg idő, félek, hogy oda lenne a biztos jövőm.
A családi gondok: nos elkezdem a legelejéről.
A vérszerinti apámat mondhatni nem ismertem, 3-4 éves koromban láttam utoljára, elég erkölcstelen link embernek gondolom, mondhatni undorodom tőle, ha a fényképét és a hazudozását, gusztustalanságát felidézem magamban. Az édesanyámmal nem voltak házasok szerencsére. 6 éves koromig együtt laktunk a déd-, illetve nagymamámmal és a nagybátyjámmal. Nagyon sok minden történt de a jelenlegi problémámat nem érinti annyira, úgy hogx kihagyom. Az anyukámmal sikerült elköltöznünk, összeismerkedett a nevelőapámmal...stb. Szeretem a családom, de a nevelőapám egy ostoba, primitív, egoista ember aki, úgy viselkedik mint egy gyerek, egyszerűen képtelen magát kifejezni érthetően, inkább valami fogadott bátyféleségnek mondanám. A körülményeink eléggé leromlottak, mert ez az önző buta lusta ember eléggé eladósított minket a kezdeti dőzsölése miatt. Sajnos nem a szüleim voltak a minta számomra. Folyton lustálkodik, panaszkodik amiért buszt kell vezetnie, elviselhetetlen, nem beszélget velünk , arra is lusta, hogy a közértbe lemenjen, szerintem azért van velünk mert nem tudná magát eltartani. Sokszor és még most is cukkol, közönséges, nem tartja tiszteletbe a női nememet, nem pakol össze maga után, de egyszer kint hagytam valamit és undorítóan üvöltözni kezdett velem, azt hiszi, hogy van joga rámszólni a semmiért, neki nincs mert nem hogy még nem különb nálam, hanem annál is rosszabb. Nincs külön szobám, egy fal válaszja ketté a szobát. A fürdőszobába kellett kiülnöm, hogy tanulni tudjak az érettségire, mert ordítatták a tévét, majd ez a barom elkezdte csapkodni az ajtót, megkértem hogy hagyja abba, majdnem megvert, jól belémgázolt lelkileg. Soha nem felejtem el. Nem tartják tiszteletbe a koromat, és az önállóságomat, ha veszekedésre kerül sor, nem mondhatom meg a véleményem, nem porszívozhatok fel..stb. Mindkettőnek alacsony iskolai végzettsége van, de nem ez a gond, mindkettőnek pszichológusra volna szüksége, ez látszik.
Az anyámnak most fáj a karja, de ez egyszerűen nevetséges, amit művel. Eléggé labilis, szélsőséges az idegállapota. Ha megkérdezem, hogy mit segíthetnék neki, nem kér belőle, majd ideges lesz és a képembe vágja, hogy lusta vagyok és "Isten őrizze", hogy rámszorúljon öregségére, na ilyenkor elsírom magam..indulatokat kelt a másikban, és a követzeményekre már nem kíváncsi, vagyis én nem mondhatom meg a véleményem, mert vagy felém csap vagy olyanná válik mint egy idegbeteg állat, és gyakran tesz olyasmit, hogy amiket bizalmasan megbeszéltem vele, felhozza a káromra, de volt, hogy oda vágott valamit hozzám, megijedtem és olyan becsmérlő dolgokat mondott gúnyosan, amiket anya nem mond a lányának.. nagyon megalázó. Ha megvédem magam, akkor azt mondja, hogy előre kitervelem ezeket, de őt nem fogom hülyének nézni, elmebetegnek nevez, volt, hogy 17 évesen kullancsnak nevezett, szívom a vérét, mert egy problémát meséltem el neki, vissza kell tartanom a feszültségem, ez szörnyű. Nem elég, hogy így is nyomorultnak érzem magam és nincs önbizalmam.. Ilyenkor sírok tehetetlenségemben és ekkor megbánja..na de ez nem mehet így tovább. Lassan 20 éves leszek, egy kis tekintélyt elvárhatok legalább otthon. Mindig velem beszéli meg a gondjait, lehet, hogy túl szoros a kapcsolatunk.
Bejön csak úgy a szoba részembe, ilyenkor sajátos jelzőkkel illet. Mikor dolgozik, mindig elmosogatok, rendet rakok, de ha otthon van, nem enged teregetni sem, nem tudok kellően önállósulni, nem tudok főzni sem, míg a volt osztálytársnőim mindent egyedül intéztek..van 4 szoknyám és figyeli, hogy melyiket hányszor hordom, ezt is felhozza a káromra ha az egyiket ritkábvan hordom. Nagyon feszült az otthoni légkör így is. Saját magam neveltem, önerőből lett kitűnő az érettségim, de ez nem mehet így tovább, folyamatosan rombolnak az ilyen helyzetel belülről.
Nagyon szeretem őket, de ez elviselhetetlen, nem állok készen pedig itt állok a "nagybetűs" élet kapujában, de a belvárosban simán eltévednék, másoknak olyan egyszerűen megy minden. Szeretetben élünk, de ebből nekem nagy károm fog még keletkezniNagyon kérem, adjon valami életmentő tanácsot! Előre is köszönöm!
Üdvözlettel.: K. Anna