hospitalizáció, terápiás otthon
2012.09.18.
Kedves Doktornő! Tizennégy éves lány vagyok. Nyár elején diagnosztizáltak visszatérő depresszióval, akkor éppen súlyos epizóddal. Úgy kerültem orvoshoz, hogy meg akartam ölni magam, de amikor már majdnem eljutottam odáig, hogy készen álljak rá, adtam egy utolsó esélyt magamnak, és segítséget kértem. Nem vagyok olyan ember, aki hirtelen felindulásból csinál ilyesmit, teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a döntés végleges. Nem hiszem, hogy túléltem volna, mert a módszerek, amiket fontolgattam, mind szinte teljesen biztosak voltak. Én tudom, hogy igazából élni akarok. Ezért is írtam ezt a kérdést. Ugyanis:
Nyolcadikos vagyok, tehát év végén vizsga. Nagyon erős iskolába járok, mindig jó tanuló voltam, nem magoltam, hanem értettem is. Mikor még csak enyhe meg közepes epizódjaim voltak, akkor is elég magas átlagom volt. De most ABSZOLÚT nem tudok koncentrálni, tanulni, nem bírom rávenni magam, kalandozok el, sírógörcsöt kapok. Elfelejtettem mondani, hogy terápiára járok, de nem szedek gyógyszert. Lehet, hogy kéne, de én nagyon félek, mert akkor háromhavonta vért kell vegyenek tőlem. Tudom, nevetséges ettől félni, végülis egy minimális fájdalommal jár, a vértől se félek, annyi, hogy nagyon rosszul szoktam lenni a vérveszteségtől. Kiskorom óta van ilyen erős szorongásom is, rohamokban jön elő, de nem pánikbetegség. Maga a roham olyan, mint a pánikroham, két különbséggel: 1. a lefolyása kicsit más, akár 1o másodperc alatt is elérheti a tetőpontját, ha elkezd enyhülni még újra felerősödhet, stb. A másik pedig, hogy van tárgya, de az változik, ahogy növök. Voltak betörők, aztán egy fizikai fájdalom, aminek nincs testi oka, később a baktériumok (ha éppen nincs ilyen rohamom, a nyúlketrecet is simán kitisztítom), aztán a betegségek, az olyanok, amik hirtelen rosszulléttel járnak. A múltkor, a vérvétel után is lett egy nagyon erős ilyen rohamom, úgyhogy félek, hogy ezen 3havonta át kelljen essek, és már előtte két hónappal görcsben lenne a gyomrom. Pedig éppen elég stresszben élek így is. Szóval ott tartottam, hogy az iskolánk nagyon erős. Én szeretnék kilencediktől is itt maradni, mert máshol nem ismerek senkit, és nem tudnék beilleszkedni egy teljesen új helyen. De így én egész egyszerűen nem bírom. Hét óránk van egy nap, de rosszabb, mint belecsöppenni egy horrorfilmbe. A tanárok folyton stresszelnek minket, szidnak, gúnyolódnak, nekem egyébként is nehéz legyőznöm a depressziót, pláne, hogy a terapeutámon kívül senki sem támogat. Aki ráadásul szabadságon van éppen, és én nem bírom egyedül még egy hetet. Folyamatos lelki terrorban vagyunk, aki nem tanul, az nem csak rossz jegyet kap, hanem előtte még alaposan megkínozzák és megszégyenítik. És a mi sulink az elitiskola. Már a szótól is hányingerem van. De azt mondják, kilencediktől jobb tanárok vannak. Az osztálytársaimból kettő rám van szállva, én simán vissza tudnék vágni nekik, de mi értelme van? Ők megint mondanak valamit, én is, és ez soha véget nem ér. Inkább csak hallgatok, de már nem bírom tovább. A menő csajok az osztályból sugdolóznak a hátam mögött, nem értem, mit, de néha hallom a nevemet. Egész nap kerülget a sírás, a tűrőképességem határán állok.Tanulni se bírok, a többi diák undok velem, a "barátnőim" tökéletesen közönyösek, pedig tudják, hogy nap mint nap a halálvággyal küzdök, elismételgetem, amit a pszichiáter meg a terapeutám mondott, hogy mekkora veszteség lenne , ha meghalnék. De nekem kezd úgy tűnni, hogy tényleg nincs más megoldás, az életem csak tömör szenvedés, miért nem történik velem soha semmi jó? A legapróbb jó dologért is meg kell küzdjek, de én ezt már nem tudom tovább csinálni. A szüleim is csak sápítoznak, hogy depressziós a lányuk, de csak rontanak a helyzetemen, mert hogy ők ezt nem tudják kezelni. Nem a szülőnek kéne tudnia, hogy mit kezdjen a gyerekével? Ha segíteni nem tudnak, legalább hagynának békén, de persze nem.
Rengeteg kérdésem van. Lehet kérni valamiféle halasztást arra hivatkozva, hogy nem tudok rendesen koncentrálni? Ha igen, lehet ezt valahogy úgy kezelni, hogy ne tudja meg az egész iskola? Ha beutaltatom magam a kórházba pár napra/hétre oda milyen iratok kellenek? Hogy zajlik ez? Mi történik ott? Hogy tudnám elmondani a szüleimnek? Van olyan, hogy azt mondják, nincs szükségem hospitalizációra, és nem fogadnak be? Én döntöm el, hogy mikor megyek haza? Akkor mindenképp kapok gyógyszert? Mit csinálnék egész nap? Ha kitör rajtam ez a roham, kihez fordulhatok? Akkor mi történik? Hallottam ezekről a terápiás otthonokról. Ilyen csak egy-kettő van egy országban? Vagy van több is? Én nem Magyarországon lakom. Itt csak egyről hallottam, de az drogterápiás otthon. Van olyan, ami pszichiátriai betegséggel küzdő tinédzsereknek van? Ott van tanulás? Gondolom onnan esélyem sem lenne bejutni egy jó iskolába, nemhogy a mostani sulim líceumába. Lehet onnan kikerülni, és vinni is valamire? Ott is van terápia? Milyen gyakran? Az ilyen helyekre csak az megy, aki legalább egy évig ott lesz? Ha nem akarok többet ott maradni, hazamehetek? A szüleim kell fizessék? Ha igen, sokba kerül? Ha megpróbálom megölni magam, és nem sikerül, a sürgősségről hova visznek? Ki dönt erről? Akkor biztosan kapok gyógyszert? Hogy bánnak az öngyilkosokkal? Az egész iskola megtudná, vagy diszkréten kezelik?
Elnézést a hosszú levélért, de tényleg nem tudok már ezzel így megbirkózni, és nem vesz komolyan senki, csak a terapeutám, heti két órában, de mi az a napi hét óra szenvedéshez képest. Nem kell rózsaszín legyen az életem, csak ne legyen ilyen elviselhetetlen. Kérem szépen, tessék gyorsan válaszolni, mert már nem bírom! Köszönöm
Nyolcadikos vagyok, tehát év végén vizsga. Nagyon erős iskolába járok, mindig jó tanuló voltam, nem magoltam, hanem értettem is. Mikor még csak enyhe meg közepes epizódjaim voltak, akkor is elég magas átlagom volt. De most ABSZOLÚT nem tudok koncentrálni, tanulni, nem bírom rávenni magam, kalandozok el, sírógörcsöt kapok. Elfelejtettem mondani, hogy terápiára járok, de nem szedek gyógyszert. Lehet, hogy kéne, de én nagyon félek, mert akkor háromhavonta vért kell vegyenek tőlem. Tudom, nevetséges ettől félni, végülis egy minimális fájdalommal jár, a vértől se félek, annyi, hogy nagyon rosszul szoktam lenni a vérveszteségtől. Kiskorom óta van ilyen erős szorongásom is, rohamokban jön elő, de nem pánikbetegség. Maga a roham olyan, mint a pánikroham, két különbséggel: 1. a lefolyása kicsit más, akár 1o másodperc alatt is elérheti a tetőpontját, ha elkezd enyhülni még újra felerősödhet, stb. A másik pedig, hogy van tárgya, de az változik, ahogy növök. Voltak betörők, aztán egy fizikai fájdalom, aminek nincs testi oka, később a baktériumok (ha éppen nincs ilyen rohamom, a nyúlketrecet is simán kitisztítom), aztán a betegségek, az olyanok, amik hirtelen rosszulléttel járnak. A múltkor, a vérvétel után is lett egy nagyon erős ilyen rohamom, úgyhogy félek, hogy ezen 3havonta át kelljen essek, és már előtte két hónappal görcsben lenne a gyomrom. Pedig éppen elég stresszben élek így is. Szóval ott tartottam, hogy az iskolánk nagyon erős. Én szeretnék kilencediktől is itt maradni, mert máshol nem ismerek senkit, és nem tudnék beilleszkedni egy teljesen új helyen. De így én egész egyszerűen nem bírom. Hét óránk van egy nap, de rosszabb, mint belecsöppenni egy horrorfilmbe. A tanárok folyton stresszelnek minket, szidnak, gúnyolódnak, nekem egyébként is nehéz legyőznöm a depressziót, pláne, hogy a terapeutámon kívül senki sem támogat. Aki ráadásul szabadságon van éppen, és én nem bírom egyedül még egy hetet. Folyamatos lelki terrorban vagyunk, aki nem tanul, az nem csak rossz jegyet kap, hanem előtte még alaposan megkínozzák és megszégyenítik. És a mi sulink az elitiskola. Már a szótól is hányingerem van. De azt mondják, kilencediktől jobb tanárok vannak. Az osztálytársaimból kettő rám van szállva, én simán vissza tudnék vágni nekik, de mi értelme van? Ők megint mondanak valamit, én is, és ez soha véget nem ér. Inkább csak hallgatok, de már nem bírom tovább. A menő csajok az osztályból sugdolóznak a hátam mögött, nem értem, mit, de néha hallom a nevemet. Egész nap kerülget a sírás, a tűrőképességem határán állok.Tanulni se bírok, a többi diák undok velem, a "barátnőim" tökéletesen közönyösek, pedig tudják, hogy nap mint nap a halálvággyal küzdök, elismételgetem, amit a pszichiáter meg a terapeutám mondott, hogy mekkora veszteség lenne , ha meghalnék. De nekem kezd úgy tűnni, hogy tényleg nincs más megoldás, az életem csak tömör szenvedés, miért nem történik velem soha semmi jó? A legapróbb jó dologért is meg kell küzdjek, de én ezt már nem tudom tovább csinálni. A szüleim is csak sápítoznak, hogy depressziós a lányuk, de csak rontanak a helyzetemen, mert hogy ők ezt nem tudják kezelni. Nem a szülőnek kéne tudnia, hogy mit kezdjen a gyerekével? Ha segíteni nem tudnak, legalább hagynának békén, de persze nem.
Rengeteg kérdésem van. Lehet kérni valamiféle halasztást arra hivatkozva, hogy nem tudok rendesen koncentrálni? Ha igen, lehet ezt valahogy úgy kezelni, hogy ne tudja meg az egész iskola? Ha beutaltatom magam a kórházba pár napra/hétre oda milyen iratok kellenek? Hogy zajlik ez? Mi történik ott? Hogy tudnám elmondani a szüleimnek? Van olyan, hogy azt mondják, nincs szükségem hospitalizációra, és nem fogadnak be? Én döntöm el, hogy mikor megyek haza? Akkor mindenképp kapok gyógyszert? Mit csinálnék egész nap? Ha kitör rajtam ez a roham, kihez fordulhatok? Akkor mi történik? Hallottam ezekről a terápiás otthonokról. Ilyen csak egy-kettő van egy országban? Vagy van több is? Én nem Magyarországon lakom. Itt csak egyről hallottam, de az drogterápiás otthon. Van olyan, ami pszichiátriai betegséggel küzdő tinédzsereknek van? Ott van tanulás? Gondolom onnan esélyem sem lenne bejutni egy jó iskolába, nemhogy a mostani sulim líceumába. Lehet onnan kikerülni, és vinni is valamire? Ott is van terápia? Milyen gyakran? Az ilyen helyekre csak az megy, aki legalább egy évig ott lesz? Ha nem akarok többet ott maradni, hazamehetek? A szüleim kell fizessék? Ha igen, sokba kerül? Ha megpróbálom megölni magam, és nem sikerül, a sürgősségről hova visznek? Ki dönt erről? Akkor biztosan kapok gyógyszert? Hogy bánnak az öngyilkosokkal? Az egész iskola megtudná, vagy diszkréten kezelik?
Elnézést a hosszú levélért, de tényleg nem tudok már ezzel így megbirkózni, és nem vesz komolyan senki, csak a terapeutám, heti két órában, de mi az a napi hét óra szenvedéshez képest. Nem kell rózsaszín legyen az életem, csak ne legyen ilyen elviselhetetlen. Kérem szépen, tessék gyorsan válaszolni, mert már nem bírom! Köszönöm
Szakértőnk válasza a hospitalizáció, terápiás otthon kérdésre
Kedves Levélíró!
Sajnos sok olyan kérdést tettél fel, melyekre nem tudom a pontos a választ, de azt gondolom, nagyon fontos lenne, hogy minél előbb hatékonyabb segítséget kérj! Biztos vagyok benne, hogy a terapeutád is és a háziorvosod is tudna segíteni abban, hogy megfelelő helyet találjatok neked, amennyiben úgy döntesz, hogy befeküdnél valahova. Biztosan el lehet intézni az iskoláddal is, hogy ebből ne legyen később hátrányod. Nagyon sokat segíthetne az is, hogy megtennéd magadért, hogy bevállald a gyógyszeres kezelést. Beszélj erről is szakemberrel, esetleg keresd fel a pszichiáteredet és kérdezd meg, hogy mit gondol, milyen előnyökkel járna és döntsétek el együtt, hogy nem érné-e meg mégis! Látszik a leveledből a kétségbeesés, de az is, hogy nem igazán tudod, merre indulj el, hogy jobb legyen. Azt javaslom, indulj el mégis, kérj mielőbbi valós segítséget! Beszélj a szüleiddel, mondd meg nekik, hogy nagyon rosszul vagy és kérd meg, hogy segítsenek neked ebben a helyzetben. Menj el a háziorvosodhoz, beszélj a terapeutáddal, ahogy elérhetővé válik vagy keresd fel a pszichiáteredet, ha hamarabb el tudod érni , mint a háziorvost.
Hajrá!
