Függője lettem a szerelmemnek
3 hónapja járok egy fiúval. Nagyon szeretem. Itthon rengeteg a gond, anya depressziós, egyszerűen már elegem van abból, ami ebben a lakásban megy. Két éve nagy trauma érte a családunkat. Csak azóta vagyok boldog mióta megismertem ezt a fiút. Anya nem tud nélkülem élni, nem tudja elfogadni, hogy mást is szeretek, nem csak őt. Teljesen magához akar láncolni. Pedig mindig próbálok szeretetteljesen viselkedni vele. Megcsinálok minden házimunkát, amit csak kér. Mindenben próbálom támogatni, főleg lelkileg. De egyre azt érzem, hogy beleőrülök. Mint ha a falnak beszélnék. Engem 2 évig senki sem támogatott, ő sem tudott nekem segíteni, mert rájöttem, hogy nem éri meg, ha látja, hogy én szomorkodom, mert akkor ő is egyből még mélyebbre süllyed a depresszióban. Amióta együtt vagyok a barátommal, sokkal jobban érzem magam. De amikor már egy napot nem tölthettünk együtt, egyszerűen újra kezdek visszaesni a depresszióba, amivel 2 éve küzdök. Minden napot egy szenvedéskén éltem meg, komolyan foglalkoztam azzal, hogy véget vetek az életemnek. Egyszerűen nem számíthattam senkire, nem voltak és nincsenek most se barátaim. Édesanyámra pláne nem tudtam számítani. Ma nem tudtam találkozni a barátommal és úgy érzem, mentem meghalok, szétfeszíti a testemet a hiánya. Ma egész nap anyával voltam és mostanra teljesen lehúzott engem lelkileg. Délelőtt volt a pszichológusánál, ennek köszönhetően ma egész jó kedvében volt, de estére megint sikerült úgy viselkednie, mint aki mentem kicsinálja magát. Egyszerűen nem bírom ezt. Elkezdtem járni pszichológushoz, eddig egyszer voltam. Ahogy említtettem nincsenek barátnőim, sok fiú szeretne velem járni, a külsőmmel abszolút meg vagyok elégedve, de ez mind édes kevés a boldogsághoz. Sokat adok a külsőmre és igen örülök, hogy legalább ez megadatott nekem, de soha nem élek vissza vele. Mindig kedves vagyok az emberekkel és nem csak megjátszom, mindenkit képes vagyok megérteni. De néha szörnyű őket elviselni. Olyan erkölcstelenek, nem becsületesek, esküszöm még saját magukat sem tisztelik.
Hogyan tegyem túl magam az olyan napokon, amikor nem tudok találkozni a fiúmmal? Hiszen még csak 16 vagyok, nem akarhatom hozzáláncolni magam. Erről semmiképp sem beszélnék a fiúmmal, mert félek, hogy elijeszteném. Egyébként nagyon megértő velem, jól nevelt, intelligens fiúról van szó. Nem iszik, nem dohányzik. Örül annak, hogy talált maga mellé egy olyan lányt, aki nem fekszik le fűvel-fával. Még szűz vagyok és úgy érzem egy jó darabig még az is leszek.
Hogyan tudom megakadályozni, hogy anya ne húzzon le engem is lelkileg? Én nem akarok többé oda vissza menni.
Köszönöm szépen előre is a válaszát!
Szakértőnk válasza a Függője lettem a szerelmemnek kérdésre
Kedves Levélíró!
Az alapján, amit írsz, számomra kicsit úgy tűnik, mintha a barátod lenne az egyetlen igazán pozitív dolog az életedben, aki támaszt jelentz számodra. Így könnyen kialakulhat benned az az érzés, hogy még többet és többet akarsz vele lenni, miközben fokozott mértékben elkezdesz attól rettegni, hogy elveszítheted. Azt gondolom, ez mindkettőtök számára megterhelő lehet majd idővel, így fontos lenne a párkapcsolatodon kívüli életeddel is foglalkoznod, úgy alakítani, hogy jobban érezd magad benne. Mint írod, anyukáddal kapcsolatban is érdemes lenne kicsit határozottabban meghúznod azt a határt, amennyit adsz akár magadból, akár a támogatásodbóll, akár az erődből, hogy kikerülj abból a körből, melyben azt érzed, "magához akar láncolni", lehúz lelkileg, neked kell erős támasznak lenned és szenvedés az életed. Próbálj kicsit eltávolodni lelkileg anyukádtól, hogy ne legyen neked is ekkora szükséged valakire, akitől viszont te kapod meg azt az erőt és támogatást, amit anyukádnak adsz. Igyekezz helyreállítani az egyensúlyt a kapcsolataidban és kérd ehhez bátran a pszichológusod segítségét is.
Hajrá!
