Főoldal / Szakertő válaszol / Lelki problémák  / Most akkor mi van?
  

Most akkor mi van?

ora 2011-10-23 01:04:37
Üdvözletem!
Ezt a bizonyos és engem iszonyatos mértékben felkavaró témát már a barátnőimmel is próbáltam megvitatni, de nem igazán jutottam/jutottunk így sem biztos pontra, gondoltam egy szakértő talán segíthet - egy próbát mindenképpen megér. :) Lehet hosszú lesz, előre is elnézést kérek érte, de ezt röviden nem tudom leírni, túl sok dolog keveredik benne(m).
Van egy fiú az évfolyamomban (de izgalmasan kezdődik a történet eleve...), akit eddig nem igazán ismertem, csupán annyit tudtam róla, hogy a legtöbben nem bírják a természete miatt, de nagyon okos és van néhány furcsa, de számomra minden szempontból vicces szokása.
Úgy jobban idén év elején ismerkedtem meg vele, amikor a párom volt egy iskolai rendezvényen a táncban. Előre óvtak tőle, azt mondták, kötél idegek kellenek hozzá, ha el akarom viselni, de vállaltam a kihívást és mondtam, hogy nem fogom kinevetni, bármilyen ügyetlen lesz is (egyszer szegtem ezt meg, de akkor már nem bírtam tovább :D) és hálás leszek neki, hogy egyáltalán elvállalta, hogy a párom lesz.
Eleinte elég különös volt vele táncolni, mert nem nagyon ismertük egymást, aztán később szerencsére kicsit oldottabb lett a légkör és rá kellett jöjjek, hogy egész nap csak az jár a fejemben, hogy mikor mehetek már próbára? Mindig megnevettetett, egyszer-kétszer becézett is (ha nem számítjuk, hogy kitalált nekem egy másik, totálisan új nevet és azóta csak úgy szólít), mosolygott, egyszer jó szorosan átölelt örömében, mert jól csinált valamit... De az érem másik oldala elég bizarrnak tűnt.
Ha rossz kedve volt, mert a többiek kinevették vagy rajta viccelődtek, elviselhetetlenül mogorva lett, magába zárkózott és hiába bizonygattam neki, hogy én nem haragszom rá, nem akarom leszidni és próbáltam kedves lenni hozzá, nem hitte el vagy csak nagyon nehezen és kérte, hogy hagyjam békén, ne nyúljak hozzá. Egyik próbán nagyon jól elvoltunk, viccelődtünk, beszélgettünk, táncoltunk, ha nem volt zene, akkor is, nevetgéltünk... Kérte, hogy dícsérjem mindenkinek, milyen jól táncol és mondtam neki, hogy így is teszek, mert büszke vagyok rá, hogy magához képest ennyire odateszi magát. Ettől aztán egy csapásra nagyon jó kedve lett és csak vigyorgott, mint a tejbetök... :) Aztán egyszercsak megsértődött, mert hozzá mertem nyúlni a hajához, másnap pedig megint, mintha mi sem történt volna. Folyamatosan vagy nagyon kedves volt vagy nagyon magába zárkózott. De mindig sokat nevettünk és örült is neki, ha megnevettetett. Egyik délután pedig megint rossz kedve volt, de később, amikor találkoztam vele a folyosón a kollégiumban, ment a saját szobájába a barátjával, én barátnőmre vártam a mi hálónk előtt, le voltam hangolva teljesen, odajött, megsimogatta az arcom és rám mosolygott, majd szó nélkül tovább ment. Na én ezt nem tudtam értelmezni, de minden esetre nagyon kedves gesztus volt tőle (egyszer próbán meg is kérdezte, hogy van-e valami baj, mert nagyon lehangoltnak tűnök).
Egyszer nekem kellett megvarrnom a ruháját egy másik tánchoz, mert aki eredetileg csinálta volna, elrontotta és odahozta nekem, hogy "most már csak bennem bízik, csináljam meg neki". Kicsit lassan haladtam vele, mert nem volt egyszerű feladat, ahhoz képest állandóan odajött, hogy nem vagyok még kész? Elbeszélgettünk pár jelentéktelen dologról, aztán az egyik kijelentése nagyon mellbe vágott: azt mondta, tudja, hogy lezbikus vagyok. Megkérdeztem tőle, hogy ezt a feltételezését mire alapozza? "Hallott ezt-azt..." Konkrétan rákérdeztem, hogy mégis miket? De azt mondta, csak viccelt. Nem tudom, komolyan gondolta-e, minden esetre arrébb állt egy időre. Több szó nem esett erről, később pedig büszkén mutogatta, hogy én varrtam a ruháját és még a monogramját is belehímeztem.
A fényképezés előtt keresett, kérdezte, hogy ugyan miért bújtam el a függönyök mögé? Jöjjek elő bátran, mert már nagyon kész akar lenni a képpel. Megkérdezte, hogy csak siet vagy tényleg akar képet rólunk? Azt mondta is-is. Hát, gondoltam, jól van.
Aztán az első fellépés után (be kell valljam, mindketten enyhén illuminált állapotban voltunk, bár ahogy később hallottam, ő jócskán felöntött a garatra) beszélgettünk este és feljött több téma is, elmondtam neki, tudom, mit érez, amikor a többiek viccet csinálnak belőle valamiért. Erre annyit mondott, hogy örül, hogy őszinte vagyok, de ne mondjak ilyet, mert senkinek semmi baja nincs velem. Ez nagyon jól esett akkor és lehet nagyon hülyén viselkedtem, de elmondtam neki, hogy a többi lány hiába mondja, mennyire undorító, mikor leizzad tánc közben vagy megjegyzést tesz a szagára, szerintem semmi baj nincs vele, mert egyrészt ez természetes, másrészt szerintem jó illata van. Megint megköszönte, hogy őszinte voltam. Utána eltűnt. Fogtam is a fejem rendesen, hogy hogy mondhattam (el) ilyet neki. Szerencsére úgy tűnt, nem emlékszik az este ezen részére.
De annyit meg kell jegyeznem, hogy a külseje totálisan nem érdekel (sosem tartottam olyan fontosnak), de számomra annyira vonzó illata van magának a fiúnak, hogy szavakkal képtelen lennék leírni - és tudom, hogy nem a parfümje az.
A második fellépés előtt odajött, kérdezgette, hogy áll szerintem a haja, megdícsérte az enyémet, megengedte, hogy idegességemben a kezét fogjam, mielőtt kilépünk a színpadra. Mondta, ne izguljak, jók leszünk. Fellépés közben is nevettetett. Aztán mikor vége lett a táncnak, annyira megkönnyebbültem, hogy meg akartam ölelni, mire ő arrébb ugrott és kérdőre vont, hogy mi a fenét csinálok? Olyan rosszul esett, hogy nem is beszéltem vele az előadás hátralevő részében.
Legközelebb aznap este, egy szórakozóhelyen váltottam vele pár szót. Féltem odamenni hozzá, de a barátnőim tudták, hogy kedvelem és mikor megérkezett, egyikőjük közelebb húzta hozzám, táncolt vele, majd szó nélkül odalökött engem hozzá, hogy "Táncoljatok már egyet!". Én néztem rá, félénken, mert hirtelen ledermedtem és nem tudtam, mit mondjak, komolyan gyomorgörcsöt kaptam. Ő megfogta a kezemet és a fülembe súgta, hogy mennyire jó táncoltam ma. Mondtam neki, hogy ő százszor jobb volt (ahogy már közöltem vele az elméletemet: mindenkit magához kell mérni). Mosolygott, egy pár pillanatig még néztünk egymásra, aztán szó nélkül lelépett. Barátnőmnek azt mondta, nem akar táncolni, mert nem tud. Később még egyszer visszajött a parkettre, de egy kis idő múlva megint eltűnt, tudomást se véve róla, hogy ott vagyok. Igaz, nem is táncolt akkor sem egyáltalán. Már én sem.
A következő két napban nem is láttam, se a kollégiumban, sem iskolában, féltem is találkozni vele. Egyszer akadtunk össze a folyosón, éppen edzésre tartott, én pedig éppen felmostam a szobánkban, kinn álltam az ajtó előtt. Mosolygott, mint mindig, ha jött velem szembe. Azt mondta, nem nézte volna ki belőlem, hogy én szoktam takarítani. Kicsit megsértődtem rajta, de hagytam a dolgot. Nevetett és továbbállt. Az iskolában egyszer az osztálytársaival állt a folyosón és elkezdte kiabálni azt a nevet, amin szólítani szokott, de mikor odanéztem rá, már teljesen máshova figyelt.
Azóta félek a szemébe nézni (főleg, mivel tudom, mennyire átható tekintete van), találkozni vele, még ha annyira szeretném is, hogy beszélgessünk, de nem igazán tudom, mennyire akadna közös témánk. Gondoltam megkérdezem tőle, hogy ment az érettségi, de egyszerűen nincs rá alkalmas pillanat, mert mindig megy valahova. És amit leművelt itt az elmúlt egy hónapban...? A barátnőim azt mondták, mennyire idióta vagyok, amiért nem mentem oda hozzá akkor este azon a szórakozóhelyen. De a diszkó nem az én műfajom és félénk is vagyok az ilyesmihez. Meg nem is tudom igazán, hogy vajon kedvel-e egyáltalán? Nem vagyok az a nagyon magabiztos és az a vékony, csajos típus sem, akire a fiúk általában buknak és sajnos tisztában vagyok vele, manapság mennyire fontos a külső valakinek. Nem tudom, milyen lányok jönnek be neki (bár, ha miatta változtatnom kellene az ízlésemen vagy a stílusomon, akkor do svidaniya! Egyik fiú sem ér annyit, főleg, ha nem érdeklem - még ha fájni is fog, hogy nem kedvel úgy, ahogy én szeretném. De ez a helyzet, hogy nem tudom, most mit akar, kikészít... :S
Tudom, hogy hosszú lett, bocsánat érte, de muszáj volt kiírni magamból. Előre is köszönöm a választ! :) Remélem, tisztábban látok majd tőle. :):)

Szakértőnk válasza a Most akkor mi van? kérdésre

Kedves Levélíró!

Remélem, kicsit valóban sikerült tisztáznod magadban a helyzetet és jobban látod, hogy mi is történik köztetek. Segíthet az is, ha megpróbálod elképzelni, mit érezhet a fiú a különböző helyzetekben.

Az alapján, amit írsz, nincs túl sok önbizalma. Ebből kiindulva feltételezhetjük, hogy nehezen tudja elképzelni, hogy esetleg tetszhet valakinek vagy hogy egy lány jó fejnek tartja és szívesen van vele. Nem vagy egyedül a bizonytalanságoddal, úgy tűnik.

Szerintem beszélj vele őszintén erről. Mondd el neki, milyen érzések, gondolatok vannak vele kapcsolatban és kérd meg, ő is mondja el, hogy benne mi van. Talán együtt sikerül kitalálnotok, hogy milyen kapcsolatot is szeretnétek egymástól. Tedd meg bátran te az első lépést!

Minden jót!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések