Lassan eltűnik a tojáshéj a fenekünkről...

Valahogy felnövünk, családunk lesz, férjhez megyünk, elválunk, de többnyire ugyanazok a problémáink, mint tizenöt évesen. Mindegy, mennyit növünk vagy öregszünk, akkor is örökké botladozunk...

Nikkki 2009.07.23. - 16:28 7339 látogatás 2 bejegyzés

Önzés

2009-07-23 16:41:40


Halkan bugyborékol fel belőlem. Kitörni készül. Nincs előjel. Csupán én tudom, hogy órák, percek kérdése és a Világra zúdítom a haragom. Az én saját...kicsi...egyetlen...világomra, amit magamnak teremtettem. Amiben a rossz dolgokat főként magamnak köszönhetem. Ha még mindig az orvosi pályára szeretnék készülni egy dolog már biztos, meglenne hozzá, ami eddig nem volt. Az istenkomplexusom.


 A Világra zúdítottam a mérgem, és amikor újra kimertem nyitni a szemem, hogy körbenézzek azt láttam, hogy a két dolog, ami olyan fontos volt nekem nincsenek sehol. Aztán gondolkodtam mit hallottam, amíg csukva tartottam a szemem. Egy-két beszédfoszlány készül feltörni az emlékezetemből. Tovatűnik az istenkomplexus. Velem játszottak nem én velük. Olyan voltam csukott szemmel, mint egy üres palack, akit ide-oda sodor a víz, de én...én már nem akarok hánykolódni. Süllyedni akarok. Lefelé. A mélybe.


Mert nem kellek neki csak, mint a barátja?? Mert úgy nem?? Tulajdonképpen ez volt a lényeg, de nekem szükségem volt rá. Pont, mint a friss levegőre. Önző módon, de dühöngtem, mert nekem kellett. Azért utáltam magam, mert nem tarthatok rá igényt csak egyetlen módon ahhoz pedig kevés voltam.


Kevés voltam ahhoz, hogy két ember legyek képes annyira szeretni, mint azt a másikat, amelyik nincs velem. Nem tudtam rávenni magam. Nem volt képes kimondani, hogy "Téged akarlak! Csak téged!" mert úgy éreztem volna, hogy ott helyben belém csap egy villám, vagy leszakad az ég és mind az én fejemre.


Önző vagyok. Kell, mert másképp nem bírom...


eddig 0 hozzászólás érkezett
Új hozzászóláshoz jelentkezz be!
Ehhez a blog bejegyzéshez még nem szóltak hozzá!