Villanások

Villanások

Ha behunyom a szememet, hallom az időt rohanni.

A mező szélén hasalunk, pokrócba bugyolálva, mint aprócska lekvárok, a szerelemről beszélgetünk meg a vacsoráról (mert ennél fontosabb dolgok nem jutnak az eszünkbe), úgy hull a nevetésünk, ahogy az égi plafonról a csillagok.

Lassan battyogok hazafelé, az éles napfény facsarja az orromat, a hátam mögül süt, furcsa árnyékom lett tőle, legalább három méteres lábaim, majdnem ugyanekkora törzsem, de a fejem, az csak egy aprócska, összezsugorított pont, milyen abszurd, pont annak kéne a legnagyobbnak lennie, de a testem sokkal hatalmasabb nála.

A szél szórakozottan dobol ujjaival a hajunkon, innen föntről olyan, mintha az egész táj csak hógömbbe zárt makett lenne, csillámporos tetőkkel meg gyerekesen kergetőző Dunával, azon gondolkodom, vajon, ha egy nap eldobnánk, bennünk is széttörne-e valami.

Nem tudom, mit illik ilyenkor csinálni, csak sután mosolygok, miközben figyelem, ahogy táncol, a mozdulatai áttörik az időt, ahogy a virágok tavasszal a földet, én láttam őt még sarokban zizegni sírós szájjal, és tudod mit – akkor is éppen ilyen gyönyörű volt.

,,Az áfonya az egyik legjobb dolog a világon” – jelentem ki lelkesen, az alkony leguggol a kedvünkért, hogy még a város épület-bordái közül is láthassuk pironkodó arcát,

sétálunk, hirtelen a szemünkbe lóg egy faág,  mindketten kicsit lehajolunk, és közben majdnem összeér a kezünk, már szinte érzem a bőre melegét az enyémen, ,,Én nem szeretem annyira” – mondja közömbösen, a pillanat tovaúszik, csak mi maradunk ott egyedül, csupaszon a fülledt emberáradatban.

Hatalmas hullámokat vet a tó, az emberek kabátban sétálgatnak a partján, de mi bent dagonyázunk a vízben, az iszap meglepetten cuppog a talpunk alatt, lilás a szánk, de a szemünk szikrázva nevet, mi erősebbek vagyunk ezeknél, mi majd megmutatjuk az egész világnak, a víz nagy morogva feltornyosul előttünk, és mi gondolkodás nélkül rávetjük magunkat.

A szürkés kapualj falaira olvadtak a lüktető álomképek, de a portás a fülkében nem látja őket, csak a tévéműsor ugrándozik a szeme előtt, milyen kiábrándító, nem veszi észre, hogy itt világok találkoznak egymással. Viszket a szemem, dúdolni kezdek, önálló gondolatokra képtelen kocsonya vagyok, végre kijön, kilebben, és rám veti távoli tekintetét, ahogy a tündérkirály, aki kitekint a birodalmára, kinek írjam, aranyos vagy, persze, benne van az ujjad a vakuban, gyertek máskor is, köszi szépen.