Szétszakítva
Szétszakítva
Türkizkék mélység néz szemközt velem,
Arcán mosoly, homlokán értelem.
Tizennyolc év menetszele hoz fájdalmas kínokat,
Amint a körpókháló-hinta előre-hátra bólogat.
Suhanva keneget a megannyi emlék,
Mindegyik picurka szigonyt szúrva belém.
Nemrég én ültem ott, ahol te most önfeledt kacagsz,
és akkor még nem tudtam, hogy családi életem oly vacak.
Apa és anya otthon vágyaim nem leste,
vagyis anya igen, de apa mást is lesett.
Havonta egyszer jobb volt, mint máskor,
Kész ámítás: mindkét kezem fogták.
Aztán a szorítás lazult az egyik oldalon,
A kis kacsó őszintén intett pát a peronon.
Később kézről kézre adtak, hol könnyedén,
hol meg ellentétes irányba vonva.
A legjobb az akkor és ott volt, nem múlt és jövő,
A mi lenne, ha? nem morzsolt, mint egy diótörő.
Most havi egyszer még csak nem is rosszabb, mint máskor,
sajnos ebben is különbözöm a legtöbb kortárstól.
Bár fizikai valóm ma szabad madárként repked,
Tonnás súlyok húzzák-nyomják innen-onnan lelkemet.
Az egyik kéz hiánya- mert mindkettő nem lehet jelen-
Kislánnyá tesz mindig, ám nem azzá, aki még tudta
milyen a biztonság, de nem úgy a félelem;
hanem olyanná, ki mankót őrülten kutat,
hogy végre megmutassák neki a kiutat.
Elnyel az örvény,
vagy kilök a mély?
Azonnal kérem
a mentőmellényt!
