Így élünk mi…
Így élünk mi…
A felnőtt mondja: Az élet legszebb része a kamaszkor…
Nos, én nem vagyok felnőtt, nem nőttem még fel.
Nem tudom azt mondani, hogy a tizenéves élmények oly szépek,
ám az tény, ezekre legalább emlékszek.
Kivéve éjféltől hatig, azt ki nem állom,
mégis hová tűnik az a rengeteg álom?
Ez csak egy kérdés a sok között,
mi is bújik meg a sok depis tini álarc mögött?
„Mit vegyek fel szombaton a buliba?” Ugye lányok,
mintha éppen saját magatokat hallanátok.
„Hogyan legyek úgy szép, hogy közben ócska zárja
ne legyek az ottani srácok kulcsának?
Persze, azok csak is erre várnak…
elengedem magam, s máris kinyitnának.
Hjaj, miért ekkora bunkó az átlag?
Biztos, mikor az EQ-t osztogatták, ők a sor legvégén álltak…
De ott lesz ő is, csak egyszer venne észre,
két sör után hívna mondjuk félre,
és mondaná végre azt, amit hallani akarok,
s nem érezném azt, hogy nála folyton csak zavarok.
De lehet nekem kéne direktebbnek lennem?
És nem csak a Facebook profilképével szemeznem
nap napot követően?
Twitteren is, én őt követem, engem ő nem.”
Ki vagyok én? Most ezen gondolkodom,
miközben házik tömkelege vár rám az asztalon.
De kit érdekel a trigonometria?! De az ötös meg kéne…
Nem is nekem igazából, főleg az ELTE-nek.
Egyáltalán oda akarok én menni?
Honnan tudja az ember, hogy mit fog egy életen át szeretni?
Vagy ha azt nem is, de minimum csinálni,
a héten legalább csütörtökig meg nem utálni.
Pénteken éltessen a hétvége.
Na, de tényleg, ki vagyok? Az vagyok, akik a többiek?
Vagy az vagyok, aki vagyok, vagy mi van?
Önmagam vagyok, vagy épp becsapom azt, akinek kellene lennem?
Nem hogy mások, én sem értem meg a saját lelkem.
És mi ez a világ, ami így körülöttem van?
Néha azt érzem, hogy egyben, néha meg, hogy romokban.
Néha az egész előrehaladó és fejlődő,
máskor az ember pedig csak rohan és ebben őrlődő
kicsinyke darabka.
És értéke, mint egy fabatka.
Nem tudom, mit gondoljak.
Lehet csak kamasz fejjel ilyen az élet,
amúgy meg móka, vagy épp baljós ítélet?
Majd megtudom.
(Kószó Ádám)
