Az ott én vagyok?

Az ott én vagyok?

Végre van egy kis időm végignézni a képeket az iskolanapról. Szinte sorrendben mesélik el a szombati eseményeket. Alízzal a tükörben pózolunk indulás előtt, a képet magunkról csináltuk. Az iskolában a szokásos csoportban mosolygunk a kamerába. A következő képen Ricsi van, a képet Alíz csinálta. Jóban vannak, így nem volt átlátszó. Ez megy a tükrömre. Persze Ricsit sosem érdekeltem. Néha beszélünk, de nem tűnik nyitottnak rá, hogy jobban megismerkedjünk. A következő képet én csináltam. Tamara van rajta Bálinttal.

Jé, ezt a képet ki csinálhatta? Nem rémlik, hogy én tettem volna. Talán Bogi volt, őt sem látom a fotón. Senki nem tudta, hogy fényképezik őket, mindenki vidáman táncol. Tamara egy tűzpiros ruhát visel vörös rúzzsal, Zsófi súg neki valamit. Mindig irigykedtem Zsófi bőrére. Pattanásmentes, és barnasága nagyszerűen néz ki a sárga koktélruhában.

Lol, ki ez a nő? A többiekkel táncol, csak hátulról látszik. A hátán hatalmas zsírhurkák, a dereka vastag, és a lábai farönkként tűnnek elő a ruhájából.

Ne! Csak ezt ne! Az ott én vagyok?

A tükörhöz rohanok, közben hisztérikusan lerángatom magamról a mackónadrágot és a kifakult pólót. Fehérneműben a tenyerembe temetem az arcom és sírni kezdek. Ha tükörben nézem magam, ha tudom, hogy fotóznak, behúzom a hasamat. Tisztában vagyok vele, hogy súlyfeleslegem van, de hogy ennyi?!

Mikor anyu hazaért a munkából, még mindig zokogtam.

-       Mi történt? –kérdezte riadtan

-       Anya, ocsmány vagyok! Nézz rám, nézd ezt! –szorongatom a nadrágom felett kibuggyanó hasamat

-       Rendben, semmi baj, majd főzünk egészségesebben, és keresünk az interneten valami hatásos diétát.

-       Anya, csak kérlek, csináljunk ezzel valamit!

Aznap este csak egy almát ettem.

-       Szó sem lehet róla! Azonnal visszajössz, és megreggelizel normálisan! –mondta anya, mikor másnap reggel egy újabb gyümölccsel indultam iskolába. – Ha jól tudom, nem megbetegedni akarsz, hanem lefogyni!

Lassan egy hónapja figyelek az étkezésre. Este hat után nem eszem, a kenyeret mellőzöm, és semmi! Ideges, éhes és dagadt vagyok!

Elkeseredettségemben egy nagy adag töltött paprikát is megettem, aztán leültem tanulni.

A fenébe, a hasam! Ezt nem kellett volna.

- Anya, apa!

A szüleim a szobámba siettek, anyu riadtan kérdezte meg:

- Mi történt?

- A hasam! –nyögtem ki sírva, a padlón kuporogva

- Gyorsan, a mentőket!

Egy óra múlva már a kórházban voltunk.

-       Epegörcs. –mondta az orvos –Diétát ajánlanék, de semmiképp sem fogyókúrát!

Otthon éppen elmerültem az önsajnálatban, amikor apa bejött a szobámba, és leült az ágyra.

-       Mit vársz? –kérdezte. –Ehetnél bármit, te is tudod, csak mozognod kellene!

-       Apu, te tudod a legjobban, hogy képtelen vagyok! Még a rohadt iskolaköröket is mindig elcsalom. NEM TUDOK MOZOGNI! –ripakodtam rá a kelleténél durvábban

Meglepett, amit ezután tett. Nem kérlelt, nem kiabált, csak azt mondta: ,,A kérdés nem az, hogy tudod-e. A kérdés csak annyi, hogy akarod-e!” És kiment.

Haragudtam rá. Mindenkire haragudtam. Haragudtam a szüleimre, mert nem vették ki a kezemből az édességet. Haragudtam Alízra, mert sosem figyelmeztetett, és haragudtam Ricsire, mert nem kell neki egy dagi lány. Ő izmos, magas és sportos. Kétségtelen, hogy nem illünk össze.

-       Hát jó! –mondtam a tükrömön lévő képnek – Akkor most edzek. Azért edzek, hogy a valaha volt legjobb barátnőd legyek!

,,Futni mentem!” –kiáltottam a nappaliba, majd hagytam becsapódni a bejárati ajtót.

És ennek éppen egy éve.

A mozgás az életem részévé vált. Az alakomon van még mit faragni, de teljesen elégedett vagyok vele. A bőröm, akár Zsófié. A mindennapos mozgás mellett az érettségire készülök, és igyekszem sok időt tölteni Ricsivel is. A szalagavatón készült képeken pedig már büszkén állapítom meg a barátjával vidáman táncoló lányról: Az ott én vagyok!