Gondok

ora 2009-04-04 10:45:03
Az utóbbi pár hónapban nagyon durva hangulatingadozásaim vannak, esténként alig alszom pár órát, ha ez mégis sikerül, akkor is egész nap fáradt vagyok. Semmi kedvem találkozni a barátaimmal/ismerőseimmel, mert már nem érzem olyan jól magam velük, mint régen. Gyakran semmihez sincs kedvem, és kicsit furának tartom, hogy a suliba szívesebben járok be, mint hogy itthon legyek. Néha még a tanítási szünetekben is inkább ott lennék, mint itthon... A szüleimmel sem a legjobb a helyzet, apummal nagyon sokat veszekszem, anyum pedig nem lakik velünk, és van, hogy hetekig nem látom, csak telefonon beszélünk és ez már sajnos jó ideje így van, kb. 9 éves korom óta (most 16 éves vagyok). Néha úgy érzem, hogy az egyetlen ember, akivel mindent meg tudok beszélni, az a bátyám, de sajnos az utóbbi időben nem sok ideje van rám... És még sorolhatnám a problémáimat egészen esti... Sajnos mindenhol azt olvasom, hogy ez valahol természetes, ez egy ilyen kor, de én néha annyira rosszul érzem magam, hogy legszívesebben kifutnék a világból. Annak az egynek örülök, hogy az öngyilkosság még nem fordult meg a fejemben, ennyire nem vagyok őrült, csupán az bánt nagyon, hogy semminek sem tudok örülni, nem érzem jól magam a bőrömben, mert mindig úgy érzem, hogy semmire sem vagyok jó, még akkor is, ha valahol tudom, ez nem így van. Néha rossz látni, hogy a barátaim/osztálytársaim jobb eredményeket érnek el, és tudom, hogy arra én is képes lennék, de általában szörnyű a hangulatom, ezért nem tudok úgy készülni az órákra, ahogy szeretnék (a jegyeimmel nincs probléma, de úgy érzem, sokat rontottam a múlt félévi átlagomhoz képest. A környezetemtől nem sok elismerést kapok, pláne apámtól, akinek soha semmi sem felel meg, főleg nem én. emiatt gyakran érzem azt, hogy bármit csinálok, neki soha sem fogok megfelelni.
Kb. egy éve voltam pszichológusnál, hetekig jártam hozzá, de az csak még jobban elrontotta a kedvemet... Állítása szerint nekem kellett volna alkalmazkodnom a környezetemhez, elfogadni mindenkit, csak magamat ne, és meg kellett volna változnom. Ezzel nem értettem egyet és nem is értek egyet. Szeptembertől másik iskolába mentem, ami sokkal jobb és jó hatással is van rám, nagyon szeretem a tanáraim, de ez zavar leginkább, hogy a suliban jól érzem magam, de amint kilépek onnan, elmegy a kedvem mindentől...
És ezért meglehetősen tanácstalan vagyok, nem tudom, hogyan érezhetném jobban magam az iskolán kívül, vagy, hogy hogyan oldhatnám meg ezt a számomra borzalmas és kényelmetlen helyzetet?

Szakértőnk válasza a Gondok kérdésre

Kedves levélíró!

Azt gondolom rólad,hogy nagyon értékes, okos,a világot és benne  a saját életedet mély érzelmekkel kísérő fiatal vagy. Bár a  családi harmónia valamikor felborult,gondolom, amikor édesanyádék különváltak egymástól, és te őt ritkábban látod mint szeretnéd. Édesapád pedig, úgy tűnik, nem igazán a dicséretek és az elismerések, valamint a szeretet kimutatásának  embere.
Természetes hát, hogy ott érzed jól magad, ahol célját és értelmét látod annak, amit csinálsz, vagyis az iskolában. Szerencsés dolog, hogy a teljesítmény téged doppingol és örömmel tölt el.
Talán barátaid is lehetnének, ha jobban mernél nyitni a környezeted felé.Lehet,bátortalan, kicsit szorongó is vagy az érzelmi csalódások miatt. Lehet, hogy érdemes lenne körül nézned, hátha valakik épp arra várnak, hogy nyiss feléjük...már 1 ember is elég lehet arra, hogy érezd,nem vagy egyedül...
Hatalmas erőket és tartalékokat érzek benned. Tanulj, képezd magad,és meglátod, a saját teljesítményeid és belső tartalékaid,már meglévő érzelmi mélységeid és finom érzékenységed fognak téged olyan helyzetbe emelni,amelyben boldog, önmagával elégedett ember, felnőtt lehetsz.
A mostani kamasz éveket erre való "edzésnek" tekintsd.Jó úton jársz! Csak, hát nehéz...

Üdvözöllek: Kazimir Ágnes, pszichológus, pszichoterapeuta

Hirdetések