/ Szakertő válaszol / Lelki problémák / Őrjítő érzések és hatalma...
  

Őrjítő érzések és hatalmas kérdőjel

ora 2016-01-01 15:42:54
Az egész fél éve kezdődött. Megismertem egy fiút. (Tudom, most azt gondoljátok, megint egy tipikus szerelmes tinilány, de ígérem, ha ez lenne a bajom, nem rabolnám az időtöket)
Azelőtt csak azt hittem hogy szerelmes voltam. De csak vele jöttem rá hogy mit is jelent ez. A történetünk hosszú és bonyolult, egy órára lakunk egymástól, nyáron igazi se veled se nélküled kapcsolatunk volt, mikor együtt lógtunk minden tökéletes volt, de két találkozás között csak az elején kommunikáltunk, utána már egyáltalán. Hogy miért? Mert éreztük hogy túl sok minden áll az utunkba. A távolság főleg. És neki a korkülönbség is kicsit zavaró volt, hisz 4 év van köztünk. Próbáltuk két találkozás között elfelejteni a másikat hogy legközelebb csak haverként tudjunk egymásra nézni de nem sikerült. Az utolsó nyári találkozásunkkor végül Ő zárta le. Nem csókolt meg. Megbeszéltük hogy csak barátok leszünk. De ez fájt mindkettőnknek. Nem küldtünk többé egymásnak snapchat-et, nem adtunk életjelet magunkról, mert úgy ,,nem jutottunk volna egyről a kettőre". Három hónapig mintha a föld nyelte volna el.
Én az elején még próbálkoztam, majd annyira magamba zuhantam mint még soha. Nem csak a környezetemnek, magamnak is ijesztő voltam, hiszen én alapból egy életvidám, cserfes lány vagyok de akkor sose szólaltam meg, csak feketében jártam sápadt voltam, nem érdekelt semmi. Ennek persze nem csak a fiú az oka, a másikat lentebb kifejtem (ez sajnos egy két szálas sztori [a másik szál nem egy másik fiú])
A harmadik hónapra valamelyest visszatértem, már el tudtam rejteni a környezetem elől mit érzek, csak éjjelente voltak alvászavaraim. Három hónapig napi 3-4 órát tudtam csak aludni mert féltem. Féltem az álmoktól. Mert minden éjjel amikor álomba sírtam magam, azután újra nyár lett, és Vele voltam, meg persze ott volt a ,,Másik Szála a sztorinak". Mindig felriadtam, az öröm felébresztett. És onnantól reggelig zokogtam.
A végére jobb lett ez is. Nem szűntek meg az érzelmeim csak megtanultam elnyomni őket, amiben segített, hogy nem adott életjelet.
Aztán pár hete újra találkoztunk. Mindketten változtunk fél év alatt, mindketten jó irányba. Beszélgettünk. Kicsit furcsa és kínos volt, nem olyan mint régen, de láttam, nevettem vele, előkerült még néhány nyári poén is. Onnantól két hétig újra boldog voltam ami nagyon furcsa volt fél év üresség és fájdalom után.
Aztán pár napja megint találkoztunk. Megint beszélgettünk és ez már nem volt kínos. Majdhogynem mint régen... A következő nap kedvelte az új képemet instagramon, Szilveszterkor újra elkezdte küldeni a Snapchat-eket. És előtört minden. Hogy milyen volt mikor még nyáron ott volt a remény. Nem értem mit tesz velem. Minden egyes kép vagy infó amit róla tudok egyszerre tölt el iszonyú fájdalommal és boldogsággal.
Életemben nem szerettem még ennyire senkit. Az a baj hogy Ő fél, és hiába próbáltam kompromisszumot kötni, nem hajlandó kilépni a falak mögül amiket maga köré épített, a ,,kirángatás" pedig nem igazán hozna eredményt.
És mi még a baj? Hogy én 17. életévemet töltő lányként szeretek kísérletezni. Sok fiúval csókolóztam már, kapcsolataim is voltak. Egyiknél se éreztem ehhez foghatót. Igen, tudom, ez a szerelem, ez normális. Talán még az is normális hogy mióta Ő először megcsókolt nem tud más úgy csókolni hogy ne rá gondoljak közben. De az normális hogy azt látom az egyetlen kiútnak, hogy majd két év múlva, mikor már mindketten Pesten leszünk, majd helyre jön minden? Ezzel áltatom magam. De mi van ha nem? Tudom még messze van.
És addig még jópárszor fogunk találkozni, a többször említett Másik Szál végett.
Itt jön néhány kérdés: mit tegyek hogy ne fájjon ennyire? Mit tegyek hogy közelebb legyek? Egyszerűen mit csináljak?
És néhány kérésem is lenne: ne mondjátok, kérlek, hogy próbáljak meg túllépni, mert a gondolatába is beleszakad a szívem. Mást se tudok keresni, mert mióta Őt ismerem egyszerűen a világ leghelyesebb pasijától is rosszul leszek.
Nagy szavaknak hatnak ezek, de szívből könyörgök, ne tituláljatok egy kamasz klisének. Tudom hogy ritka és hihetetlen, de van olyan hogy valaki ilyen fiatalon megtalálja a Nagy Ő-t, a másik felét. Volt már rá példa. Nagyon kérlek, higyjétek el, hogy ez nem egy múló hóbort, ne ez alapján ítéljétek a történetet.
És most jöhet a fontos, mindennek értelmet adó Másik Szál.Ahol találkoztunk, egy olyan város, ahova én már két éve járok egy színházi társasághoz, az Ő társaságához, különös is hogy csak most nyáron találkoztunk. Ez a társaság egy színházi musical stúdió, ahova rögtön beilleszkedtem, megtaláltam a helyem, jobban mint előtte bárhol. Az én városomban azt, aki nagy hangú, színes személyiség, kinézik, elítélik, itt viszont befogadják. Befogadtak. Mindig is velük éreztem igazán otthon magam és ez az érzés nyáron csak még erősebb lett a sok együtt töltött idő után, és ezt nem befolyásolta a fiú. Olyanok, mint a családom, akkor is, ha én nem vagyok tag, nem léphetek fel velük a távolság miatt, mindig meghívnak az előadásokra és tudom hogy szeretnek.
Minél többet vagyok velük, annál inkább nem találom a helyem itthon. Borzasztóan szeretnék az ő sulijukba járni, koleszosnak lenni. Életem álma válna valóra.
De egyke vagyok, ráadásul a szüleim túl szigorúak. Anyukámat szerintem még valahogy meg tudnám győzni. De a legnagyobb baj, hogy most abba az iskolába járok, ahova édesapám is járt. Kétnaponta elmondja hogy milyen büszke hogy a lánya azokat a lépcsőket koptatja, mint egykor ő. Hogy kérjem így meg hogy had váltsak iskolát?
Nem tudom meddig bírom. Mert utálom azt az iskolát. Mindenki álszet és érdekbarát. Ha átköltözhetnék, vagy akár csak buszozhatnék oda naponta, újra boldog lennék, csinálhatnám az egyetlen dolgot amit szívből szeretek: szerepelhetnék, olyan emberek vennének körül egész nap akik szeretnek és akiket viszont szeretek, és még Ő is köve lenne hozzám, és tudom, ez mindent megváltoztatna kettőnk között. Abba bele se merek gondolni hogy akár még egy pár is lehetnénk. A gondolattól is félek, mert ezzel együtt jönne a csalódás lehetősége is. De csak az, hogy láthatnám minden héten...akár minden nap.... Alomszerű gondolat, tényleg.
Bocsánat a hosszúságért. Elnézést ha száz ilyet kaptok.
Tiszta szívemből könyörgök segítségért. Az elmúlt fél évem nagyon kemény volt emiatt és nem tudom ledobni a terhét.
Üdvözlettel:
L

Szakértőnk válasza a Őrjítő érzések és hatalmas kérdőjel kérdésre

Kedves Levélírór!

Először is szögezzük le, hogy a "két szálat" külön kell választani egymástól. Az iskolaváltásnak nem lehetnek okai a fiúval kapcsolatos érzelmeid: egyrészt mert a saját jövődről való döntést nem alapozhatod egy jelenlegi - még nem is létező - kapcsolatra, másrészt mert ez az érv nem állná meg a helyét a szüleidnél sem (a te korodban joggal).

Nem derül ki a leveledből, hogy a szüleid mennyire támogatnak téged a színházi érdeklődéseddel kapcsolatban, hogy milyen a jelenlegi tanulmányi eredményed, illetve hogy a szüleid észre vették-e a hangulati-alvási problémáidat. Talán édesanyáddal mégis érdemes volna beszélgetni az érzéseidről. Nem szükséges az iskolaváltás kérdésével kezdeni, de azt fontos volna tudnia/tudniuk, hogy te rosszul érzed magad a jelenlegi osztályodban, hogy milyen céljaid vannak a jövődre nézve (esetleg színészi pálya...stb.), támogatnak-e ők aban, hogy azt tanulhatsz,amit szeretnél (most vagy a középiskola elvégzése után). Anyukád talán megértené azt is, hogy számodra teher az apukád nyomdokaiban lépkedés. Ha sikerülne megértetned az érzéseidet vele/velük, akkor utána talán lehetne beszélni a lehetőségekről is (meg a feltételekről is persze).

A fiúval kapcsolatban sem derül ki, hogy milyen kompromisszumokat próbáltál kötni és milyen típusú falak miatt fél ő a kapcsolatotoktól. Önmagában a korkülönbség (mivel nem olyan hatalmas), illetve a távolság nem kellene, hogy akadály legyen, ha kialakítotok egy rendszert a találkozásra és meg tudtok bízni egymásban a fennmaradó időben, valamint a szülők nem ellenzik. Ha végképp nem megy, akkor viszont tartanotok kellene magatokat a megegyezéshez, miszerint nem vesztek részt egymás életében aktívan. Két év sajnos még hosszú idő, ha közben külön utakon jártok.

 



Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus
Hirdetések