/ Szakertő válaszol / Lelki problémák / Vajon mikor...?
  

Vajon mikor...?

ora 2015-08-04 01:05:23
Kedves Kamaszpanasz!
Elméletben már nem vagyok kamasz, de úgy gondoltam, mégis írok, és kaphatok segítséget. Kicsit hosszú leszek, de remélem ez nem lesz nagy probléma.
Lassan betöltöm a huszadik évemet, de valahogy a gimnázium utáni "arany élet" csak nem akar megvalósulni. Nem tudom, rosszul tettem-e, de arra számítottam, ha elmegyek az ország másik felére, nem csak a környezetem, hanem én is más leszek majd. Ebből a környezet sikerült, én viszont ugyanaz maradtam. Mindenképpen pozitívumként élem meg, hogy az egyetemen sikeresen veszem az akadályokat, és immár a második évemet kezdhetem meg, ami számomra nagyon nagy sikerélmény. Végre úgy érzem, el fogok érni valamit az életben. Míg a gimnáziumban én töltöttem be az ügyeletes szürke kisegér szerepét, akit a legjobb barátnője kivételével mindenki levegőnek nézett, most rengeteg barátom van, és egyre könnyebben ismerkedem. Viszont ahogy egyre "népszerűbb" leszek, én úgy utálom egyre jobban és jobban önmagamat. Nem tudom, mi lehet az oka, nem szeretnék így érezni, de minél több pozitív visszajelzést kapok a környezetemtől, én annál kritikusabb leszek ; és ha előttük sikerül is ezt lepleznem, ha egyedül vagyok, mindig rosszul érzem magamat. Belenézek a tükörbe, és mindent megváltoztatnék magamon. Triviálisan hangzik a kijelentés, de tényleg ilyen gondolatok kavarognak bennem. Nem értem, miért pont engem választottak, és lelkiekben készítem magam arra a pillanatra, amikor újra ki fognak nézni a többiek maguk közül. Az sem segít, hogy az utóbbi időben az alakulóban lévő párkapcsolatom is "megkeseríti" az életemet. Minél közelebb kerül hozzám, annál inkább igyekszem mégis távolságot tartani tőle. Tudom, hogy senki sem tökéletes, de én valahogy még rosszabban élem meg ezt a kérdést. Rettegek a gondolattól, hogy ha "olyan" irányba fordulnak a dolgok, vajon mi lesz velem? Nem egy hibám van, ami közül az egyik már-már tipikusan női problémaként definiált narancsbőr is megjelenik. Nem drasztikus az elváltozás, mindössze egyetlen egy csík/dudor van a bal lábamon, én mégis ha ránézek, úgy érzem, ez elég indok lehet neki, vagy bárkinek, hogy többé rám se akarjon nézni az illető. Nem vagyok elhízott, rendszeresen futok, és igyekszem a lehető legegészségesebben étkezni. Nem hazudok, néha becsúszik 1-1 zacskó chips vagy egy kis fagyi egy csajos estén, de nem eszem "szemetet" minden nap. Még sem akar eltűnni, én pedig egyre rosszabbul érzem magamat. Pedig nagyon nem szeretném, hiszen ha sarkítva nézzük, mindent megkaptam, amit a gimiben minden egyes nap titokban kívántam.
Nagyon szeretném, ha sikerülne kibékülnöm magammal, mert nem szeretek mindig szorongni. A jelek szerint jól leplezem a dolgot, ugyanis amikor a legjobb barátnőmnek meséltem a kétségeimről, rettenetesen meglepődött. Nem azért, mert nem figyel rám, de ő teljesen meg volt győződve, hogy minden rendben van velem, mert mindig mosolygok és "mindenhol ott vagyok".
Én viszont nem csak mutatni, hanem érezni is szeretném, hogy minden rendben van velem. Lesz ilyen valaha?

Szakértőnk válasza a Vajon mikor...? kérdésre

Kedves Levélíró!

Feltehetően az a probléma, hogy a felvett szereped ("népszerű, pörgős lány") nem én-azonos: tehát nem sikerül azonosulnod ezzel a személyiségképpel (de erre mondják, hogy jó a PR-od,mert ez kifelé nem látszik). Érdemes volna utánajárni akár egy pszicológus segítségével, hogy minek következétben alakult ki az önmagad alulértékelése és kialakítanod magadról azt a képet  mások felé, amelyben a valódi hibáidat is fel tudod vállalni, de a pozitív tulajdonságaidra is képes vagy büszekének lenni és láttatni magadról.



Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus
Hirdetések