Depresszió?

ora 2015-07-19 19:08:56
Kedves Doktornő!
Na ez jó hosszúnak ígérezik, kezdem az elején:
-Jó gyerekkorom volt, szerettem az ovit is, és voltak barátaim. A szüleimet és a két idősebb testvéremet is nagyon szerettem, jó volt a kapcsolatom is velük. Ezután jött ugye az általános iskola alsó tagozata. Úgymond itt csapott be a probléma. Emlékszem 1. osztályban az első nap nem találtam a helyem, így egyedül ültem, később az akkori osztályfőnök ültetett mellém egy lányt. Lett két barátnőm, de egyikükhöz sem ragaszkodtam igazán, csak mint társaság jók voltak. Eléggé kiközösített voltam, emlékszem sokszor reggel elrejtették a cipőm, vagy lehúzták a WC-n a dolgaimat. Volt pár fiú akik sokszor beszóltak eléggé ízléstelen módon, és ez akkor nagyon rosszul esett. Azt hiszem 4. osztályban történt, hogy lefogtak, és elkezdtek csikizni. Én pedig nagyon csikis vagyok, így könyörögtem, hogy hagyják abba, de nem. Sírtam, és csak akkor álltak le amikor az osztályfőnök bejött a zajra. Sok ilyen incidens volt még. Ezután jött a fölső tagozat. 5-ben jött egy lány át az osztályunkba egy másik iskolából. Vele nagyon jó barátság alakult ki, olyanok lettünk mint a testvérek, és mellette nem érdekelt a többiek piszkálódása. Aztán néha összevesztünk, néha jobban kijöttünk egymással. 7-ben például valamin nagyon összevesztünk, de azután megint jóban lettünk 8-ban. Emellett a tanárok is elég nagy nyomást helyeztek rám. Volt olyan aki nevetve jött be az osztályba, és mondta, hogy mindenkinek egyes lett a kémia témazárója. (tényleg mind a 25 embernek, a legjobb tanulóknak is) Voltak még érdekes tanárok. 8 félévre ez kicsit sok lett. Illetve még év elején erre rátett egy lapáttal, hogy meghalt a kutyám. Lehet furcsán hangzik, de mivel soáig nem voltak igazán barátaim, így a kutyámra nagyon támaszkodtam, rengeteget foglalkoztam vele, sokat jelentett nekem. Néha még majáliskor is felléptünk, vagy ha volt falunap, mert nagyon okos is volt. Innentől kezdve felgyorsulnak a dolgok. Minden óraközi szünetet a lányvécé fülkéjébe zárva vártam végig. Nem szerettem kint lenni a folyosón. Bár előtte nagyon jól bírtam mindenféle rossz dolgot, ez a képességem odaveszett, és sokszor már az apró dolgokon elsírtam magam, vagy hirtelen megütöttem azt aki rosszatt mondott. Mindenre volt egy véleménye az osztályom "felsőbb" rétegének. Akár az öltözködésem, vagy a zenei ízlésem is kiváltó ok volt, lényegében minden, így nem is beszélgettem velük. Hát, eléggé antiszociális voltam, azt hiszem mindenki jobban örült, hogy szünetben nem látott. Az utcán nem is köszöntem senkinek. Eleinte igen, de vagy félrenéztek, vagy kinevettek. Így inkább én is kerültem mindenkit. Nem tudtam kezelni a haragom. A szüleimmel is megromlott a viszonyom, mert sokat rontottam, és az egykori jótanuló, épphogy átment félévkor néhány tantárgyból. Ezért vágni kezdtem a karomat. Nem tudtam máshogy megnyugodni. Amikor valaki megbántott, vagy összevesztem valakivel, akkor csak ez segített. Megnyugodtam tőle. Mintha ezzel elmúlt volna az összes stressz. Felszabadító volt. Aztán jött a nyári szünet is. Ez semmi különös, így ezt átugrom. Tehát 2014 szeptembere, első napom a gimiben. Huh gondoltam új esély, másik suli, új emberek, új tanárok. Tiszta lappal indulok, nem vagyok elkönyvelve annak akinek általános iskolában. Előkapartam énem legszociálisabb alakját, és megpróbáltam megismerni a többieket, miközben igyekeztem magamról is egy pozitív képet alkotni, és jól tanulni. Elmentem a büfébe ha megkértek, megírtam a leckéjüket, diáktanács tag lettem, szerveztem programokat. Nem igazán lett egyiknek sem eredménye, de jó érzés volt "hasznosnak" lenni. Senki nem szólt be semmi miatt, mindenki elfogadó volt. Kinyíltam az emberek felé. Fölvettem olyan ruhákat ami előtte szóba sem jöhetett volna, befestettem a hajam. Egészen helyrejött az önbizalmam is. Azután valahogy újév körül ez a lelkesedés rohamosan süllyedni kezdett. A kézvágás ezalatt sem szűnt meg, mert még mindig nem tudok megnyugodni. Elkezdtem dohányozni is. De mivel sportolok, ezért nem akartam ezt túlzásba vinni, így még most is havi maximum 3-4 szálat szívok, de inkább kevesebbet próbálok, és azt is csak akkor ha nagyon rosszul vagyok. A tömegben eddig nem látott méreteket öltött az iszonyom. Félek az utcára menni. Ha zenét hallgatok az eddig segített, mert kizárta a külvilágot, de már az sem segít. Úgy érzem mindenki engem néz, és mindenki tudja, hogy valami nem oké velem. Év végén, miután az utolsó 1-2 hetem maga volt a pokol, elegem lett, és a (fent már említett) barátnő vállán sírtam ki magam. De ahogy sírni kezdtem, ez átcsapott valami másba. Zihálni kezdtem, és szédültem. Azt sem tudtam, hol vagyok, nem kaptam levegőt, csak támaszkodtam a falnak, és nem is igazán emlékszem mi volt. Ezután barátnőm valahogy megnyugtatott, és visszahozott a "jelenbe" Az egész max egy perc volt, de szörnyű volt. Nem tudom pánikroham lehetett? Nem tudom mi bajom. Félek, már most görcsbe áll a gyomrom attól, hogy jövőre megint suliba kell mennem. Kb egy hónapja ha megyek valahova (vásárolni, vagy tömegközlekedéssel utazni) akkor már a kapuban majd kiugrik a szívem, megemelkedik a pulzusom. Remegek, és nagyon félek, az okát nem tudom én sem. Ezért elkezdtem a bátyám Frontin nyugtatóját szedni, így ezek a tünetek megszüntek. Eléggé régóta szuicid gondolataim vannak, főleg elalvás előtt, és ébredés után. Van, hogy órákig fekszem az ágyban, zenéthallgatok, és közben ilyesmiken gondolkozok. Pár hete nehezen alszom el, mondjuk annak inkább a meleg lehet az oka. Korán is kelek, mindig van valmai hangoskodás az utcán. Gondoltam rá, hogy elmegyek személyesen pszichológushoz. Ezzel annyi a baj, hogy mikor anyumnak felvetettem, azzal érvelt, hogy szerinte semmi bajom, csak a kutyám halálát reagálom túl, és a pszichológus amúgy is drága, nekem meg semmi bajom, vagy ha igen mondjam el neki. Hát ha tudná, hogy én hogy érzek, és miket csinálok. Még ha a kapcsolatunk nem lenne ilyen hepe-hupás talán beszélnék vele erről. Na ez is szépen padlóraküldött, már-már ott voltam, hogy akkor megmutatom neki, hogy néz ki az alkarom, hátha az meggyőzi, de abból is én jönnék ki rosszul. Nem tudom mi miatt lehet ez, és azt sem, hogy jussak túj rajta, Most a nyári szünetben jól vagyok, találkozok a barátaimmal, sportolok, csinálom amit szeretek. De még így is sokszor rosszul érzem magam, és ha megint suli lesz akkor ez csak rosszabb lesz. Kérem, ha lehet próbáljon meg válaszolni a kérdéseimre, mert én nem találom a válaszokat. Elnézést a hosszú levélért. :) További kellemes nyári szünetet!
Kata

Szakértőnk válasza a Depresszió? kérdésre

Kedves Levélíró!

Mindeképpen azt javasolom, hogy keress fel egy pszichológust személyesen: ez nagyon jó ötlet volt részedről. Nagyon fontos, hogy beláttad, hogy nem sikerül ezekkel az érzésekkel egyedül megküzdened és nem megfelelő és hatékony feszültségoldásokhoz folyamodtál, és ilyenkor segítséget kell kérni. Akik pszichológushoz mennek, nem kell diagnosztzálható betegségkategóriával rendelkezniük, elég, ha tanácsra, megértésre, egy független segítőre van szükségük.A pedagógiai szakszolgálatoknál, nevelési tanácsadókban, gyermekjóléti szolgálatoknál, sok kórházban és iskolában is vannak gyermekpszichológusok, akik ingyenes formában fogadnak.Bejelentkezhetsz önállóan is (általában telefonon kell időpontot kérni), bár az életkorod miatt valószínűleg szükség lesz a szüleid beleegyezésére, együttműködésére is (de ez már a következő lépés).

Addig is, fontos, hogy a társas kapcsolataidat ne szakítsd meg és a sport is sokat segíthet a feszültségoldásban, tehát jó, hogy találkozol a barátaiddal és sportolsz.



Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus Máténé Áfra Viktória - klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus
Hirdetések