Mit tegyek?

ora 2014-11-12 15:48:46
Tisztelt szakértő!
16 éves fiú vagyok, röviden annyit, hogy elegem van mindenből(szó szerint). 11 éves koromban anyukámmal beköltöztünk vidékről városra, ezzel ugye iskolaváltás is járt. Azóta (5 év telt el) nem sikerült hozzászokni a városhoz, beilleszkedni sem sikerült semmilyen társaságba, vagy akár az osztályba(sem az előzőbe, sem a mostaniba, most középiskolás vagyok, ez a 2. évem). Amikor beköltöztünk vidékről, az új osztályom elég sokat bántott, szívatott, ahogy itt mondják.Sportokban nem voltam azelőtt sem valami magabiztos, mert az előző, vidéki iskolámban elég sokszor bántalmaztak (testileg, de nem súlyosan, inkább pszichoterror szerű behatásoknak voltam kitéve, ettől függetlenül szerettem ott,vidéken), ezért a fiúk köreiből már az elején kizáródtam(6 ÉVE NINCS EGY BARÁTOM SEM ), és ugyanezen okból melegnek hittek,ezt annyira nyíltam nem fejezték ki, de elég gyakran ott volt a levegőben. Jelen pillanatban tényleg úgy érzem, hogy meleg vagyok, de, a pszichológusom szerint az ilyen kijelentésekkel még várni kellene.Vele kb.3 hónapja találkozgatok. Segített rájönni egy pár dologra.
Ami a szüleimet illeti, jelen pillanatban anyummal, 8 éves testvéremmel (fiú) és negymamámmal lakom egy tömbházlakásban. Apummal soha nem volt rendes kapcsolatom. Ő a szüleinél lakik, vidéken, és csak hétvégeken találkozunk. Szerintem ő egy szociopata, nincsenek barátai, a szüleinél lakik, messze a családjától, nincsenek elvárásai, érzései,nem lelkesedik semmiért és nem biztosít semmit szellemi szempontból, ezért nekem úgy tűnik hogy anyukámat kihasználja (szexuális szempontból, ugye vannak elvárásai...). A testvéremmel viszont elég jó viszonyban van.Olyanok, mintha testvérek lennének, és én lennék az apuka(talán ezért szeretem az 70-es évek zenéjét jelen pillanatban.ezért az új osztályomban kétszer is lebuziztak)Többször is idősnek láttam magam álmomban, egyszer öregnek, egyszer apukának... Apum és anyum olyanok, mintha alá lennének rendelve valaminek vagy valakinek. Szinte minden mondatukban ott a kell-szó, ami engem eléggé zavar.(Mit kell most csináljak?, Hova kell ezt tenni? stb.).
Röviden ennyit az eddígi dolgaimról, de lássuk hogy most mi a helyzet. kb 1 éve észrevettem, hogy valami nem jó velem. Ezért elmentem az iskolapszichológushoz. Elég sokat találkoztunk, elküldött pszihiáterhez, kettőnél is voltam, de azt mondták, hogy nincs komoly bajom. Viszont érzelmileg nem tudok senkivel sem kommunikálni, az olyan érzelmeket, mint a düh, gyűlölet, útálat nem tudom egyáltalán kiadni magamból verbálisan. Sőt, szinte semmilyen érzelmet. Ezért nem tudom, hogy a pszichiáterek mennyire kaphattam rólam teljes képet. Néhány napja a düh egy kicsit a felszínre jött, egy film hatására, elmentem otthonról és biciklire ültem és életemben először jól esett káromkodni meg egy csomó csúnya szót mondani(mentem a biciklivel a mezőben). Akkor rájöttem, hogy nagyon útálom ezt a város, meg az itteni embereket. Másnap ugyanúgy mosolyogtam rájuk az iskolban mint eddíg. Most meg, hogy mindenki észrevette, hogy valami bajom van(két osztálytársam is odajött és azt mondta, hogy ha valami baj van akkor nyugodtan elmondhatom, megpróbálnak segíteni), és mindenki mindent megcsinál nekem(otthon mindent megvesznek, amit kérek, de érzelmi biztonságot nem tudnak nyújtani. igazából én akadályozom ezt.amikor sírva könyörögnek, hogy mondjam el, hogy mi a baj, én teljesen lefagyok, meg sem tudok szólalni, és ez nagyon zavar, mert úgy tudom, hogy mások érzelemire a szociopaták nem tudnak válaszolni, és én nem akarok szociopata lenni).A gondolkodásom is furcsa lett, mintha nem is gondolkodnék, hanem más emberekkel beszélgetnék gondolatban.De az a jó gondolkodás-érzés, amikor valahonnan belülről csak úgy jönnek a gondolatok, már nagyon rég nem volt. Minden homálos kezd lenni,mintha itt sem volnék valójában.Lehet, hogy csak túl stresszes vagyok, és azért van ez, vagy valami komolyabb dolog? Szóval az a lényeg hogy most olyan mintha nem éreznék semmit, mintha feladtam volna magam.( Lemondtam minden nagy álmomról. Azt is észrevettem, hogy mostanában már a zene amit eddíg imádtam sincs már rám hatással.) Az iskolában kedvesek hozzám,de valahol bennem nagyon mély gyűlölet van, (ha jól sejtem, és ezért nem érdeklődök egyáltalán feléjük) Otthon érzelmi támaszra lenne szükségem, mert minden erőm és motivációm elfogyott,de olyanok a reakcióim(egésznap egy szót sem szólok senkihez egy ideje, ha meg közeledni próbálnak, elhúzódom, elmenekülök... ), hogy ezt saját magamtól tiltom el. Nem tudok segítséget sem kérni. Elegem van. Egy ilyen helyzetből nagyon nincs kiút. Az érzelemim salyát magamtól is el vannak zárva, nagyjából semmi nincs, ami előre vinne. De én nem akarok nélkülük tovább élni. Inkább elmegyek egyedül valahová jó messze, és nem jövök vissza...

Szakértőnk válasza a Mit tegyek? kérdésre

Kedves Levélíró!

Nagyon komplex érzelmeket írt le. Őszintén szólva úgy gondolom, hogy idővel tud majd továbbtanulni, és elmehet abból a városból, ha csinál egy jó felvételit. Akkor az álmait sem kell feladnia. Az otthoni érzelmi támaszra mindenkinek szüksége van, teljesen jogos, hogy Önnek is igénye van rá. Mondja el otthon, hogy hogy érzi magát, vállalja föl az érzéseit.

A szociopátia nagyon súlyos diagnózis, ha a pszichiáterek azt mondják, hogy nincs semmi gond Önnel, akkor valószínű, nem az. A szexuális orientációja is a későbbiekben jobban körvonalazódhat.

A pszichológusának mindenképpen mondja el ezeket az érzéseket, ha van vele egy jó kapcsolata, akkor biztosan fog tudni segíteni Önnek ebben az érzelmi sokszínűségben.

 

Üdvözlettel:

 



Ivady Anita, pszichológus Ivady Anita, pszichológus
Hirdetések