/ Szakertő válaszol / Lelki problémák / Mi tévő legyek?
  

Mi tévő legyek?

ora 2014-10-09 22:30:18
Kedves Doktornő!
Lelki területet érintő ügyben volna szüksége a tanácsára egy 19 éves lánynak.
Az esetem meglehetősen bonyolult, de igyekszem csupán a részletek bemutatására törekedni. A középiskolai évek általában jelentős mértékben gyakorolnak hatást az úgy nevezett nagybetűs élet küszöbén álló fiatal "felnőtt" életére, nézeteire, önértékelésére és gyakran hagynak maradandó sérüléseket a társak nyelvfullánkjai másként vélekedő, "különc" egyénekben, ez sajnos velem is így történt, naiv, jó lelkü, másnak ártani nem akaró, érettebben gondolkodó lány voltam és egy pánik betegséggel gazdagodott lelki roncsként vettem át az érettségi bizonyítványom egy jóhírű egyházi gimnázium hajdani tanulójaként. Azonban most nem kifejezetten az osztálytársaimat érintő szál kapcsán kérem a segítségét, hanem a volt osztályfőnököm zavaros viselkedésének a magyarázatát szeretném hallani egy szakértőtől, mivel már jó ideje nem hagy nyugodni ez a lezáratlan ügy vele kapcsolatban, egyszerűen nem értem őt a mai napig a szüleimmel együtt és nem tudom, hogy írjak-e neki, visszakérjem az általam festett képeket vagy sem.
Szeretném összefoglalni, hogy hogyan viselkedett velem, de előtte leírom, hogy csak másfél évig volt az osztályfőnököm a többieknek 5 és fél évig, mivel ez 8 osztályos gimi, el hagyott minket egy politikai pàlya miatt.
A különös szimpátiája vezetett ahhoz, hogy mégnagyobb szakadék jöjjön létre köztem és az osztálytársak között, akiknek a többsége utálta őt.
Ref.hittant és angol nyelvet tanító 40 éves osztályfőnök,aki engem nem tanított, a kkövezkezőképpen viselkedett velem:
Az első napon belevésette a többiek fejébe, hogy hogyan ejtik helyesen a nevem, azt mondta nekik a beiratkozásom napján, hogy egy művésznő lesz az új osztálytársuk, mindig mosolygott amikor találkozott velem a folyosón, ( ő volt az iskola legszigorúbb tanára, angol órán mindenki félt tőle, nem volt saját családja, azért is iszonyat dühösen nézett ránk ha köhögtünk a mise ideje alatt), többször megdícsért, szülőin azt mondta hogy olyannak kellene lennie mindenkinek, amilyen én vagyok, évfolyamok közti versenyen engem bízott meg a művészeti részleg vezetésével, soha senkinek nem adott osztályfőnöki dicséretet, én kaptam tőle először, nyertem egy rajzpályázaton és az osztályteremben ő adta át mindenki előtt a díjjat és megtapsolt, a szünetekben néha odajött hozzám, volt hogy legugolt a padomhoz és érdeklődött, emlékszem mindenre színtisztán, akkor a festészetről érdeklődött, de elmondtam neki, kitűnő tanuló révén a hobbimra kevesebb időt tudok szánni erre felpattant, vállat vont és flegmán annyit válaszolt hogy "Te tudod" még mondott valami furcsát amin szintén megütköztem de sajnos nem tudom szó szerint visszaidézni, amikor a verseny véget ért és nem az osztályunk nyert, ki kellett dobnunk a díszleteket, ekkor a vállamra tette a kezét és vigyorogva a részvétét fejezte ki az alkotások "kárbaveszéve" végett, karácsonyi délutánunkon pont őt húztam ki és egy naplementés erdei tavas festményt készítettem neki, láthatóan nagyon örült neki, puszit kellett adnom, mert ez így volt szokás..képzelheti a többiek megalázó megnyilvánulását, előtte a karácsonyi istentiszteleten a lányok mellett nem volt hely, így nekem kellett mellé ülnöm, kedves volt és a téli programjaimról érdeklődött, tavasszal egy különös kéréssel fordult hozzám mindenféle köntörfalazás mellett, megkért, hogy a lakókörnyezetéhez közeli gyönyörűen virágzó almafát fessem le neki, mindenféle fizetségről hadovált meg hogy megbeszéli az édesanyámmal..mintha valami bűnös tevékenységről lett volna szó, én örömmel igent mondtam és egy szót sem akartam hallani fizetségről, szívesen adok, a lelkemből festek, az örömnél nincs nagyobb fizettség, egy osztálykirándulás alkalmával meg is mutatta a fát, közel van egy kedvelt túrista helyhez ugyanis, mi előbb szálltunk le hazafelé mint a többiek, a fáról mesélt majd megvárta velem a járművet, én olyan zavarba jöttem hogy elfelejettem jelezni, mikor a kép elkészült leesett az álla szó szerint, diszkréten szerettem volna ezt lerendezni, de azt mondta ez nem így megy, becsengettek, az osztály bejött ő pedig egy szatyorral tért vissza és pirulásomig fejezte ki az elégedettségét, majd adott egy puszit..ugye nem kell ragoznom mit kaptam ezért, miután kiment, az ajándékcsomagot a lányok kivették a kezemből, azt mondták hogy nem találják a jeggyűrűt...sajnos nem írtam alá a képeket (karácsonyit sem), így év végén visszahozta őket, esett az eső és felajánlotta, hogy hazavisz az autójával, természetesen nemet mondtam mondván hogy épségben hazajuttatom a képeket, meg aztán lehet hogy az ápolt külsőm nem ezt tükrözte de én és a szüleim akkor nagyon szegény körülmények közt éltünk..visszavittem a bizimmel együtt őket és akkor hozott nekem egy almát arról a fáról, amit lefestettem neki.
Ez volt elsőben, kiegészíteném: a többieknek ez nagyon nem tetszett, egyébként sem voltam nekik szimpatikus az első naptól kezdve, így pláne nem voltam az, óran megjegyezték hogy a tanár úr csak engem szeret, pofákat vágtak..stb. Ami engem illett, kezdett a rokonszenve a többiek miatt kényelmetlenné válni, de szerettem őt, azonban ezt a kötődést a mai napig nem tudtam magammal tisztázni, tiszteltem őt, példaértékünek tartottam, rokonlelkemnek éreztem őt, afigyelmessége teljesen öösszezavart, a szeme olyan világos kék volt, a tekintetének lágyságot adott de ez a szem mégis olyannak tünt, ami bele lát az emberbe, emiatt volt, hogy zavarba jöttem tőle , amikor én voltam a hetes.
Ő is imádta a természetet, mint én, mindig túrázni vitte a többieket, mint utólag elmesélték, de nem véletlenül volt furcsa ember. Ez nagyon kiábrándító volt tőle, nem beszélgetett velünk ofő órákon, hanem dedós szintű gyermeljátékokra kényszerített bennünket, szó szerint értem a kényszert. Üvöltött,feszült volt és többször rávágott az asztalra..ez volt az ofő óra 99%-a. Örültem, hogy engem nem tanított. Az osztálykirándulásokon viszont került engem, de akkor nem kellett volna magához édesgetnie ezzel a viselkedéssel, mert inkább az ő társoságára vágytam mint a néhány jófej lányéra, akik szimpatizáltak velem.
A következő félévben majdhogynem mindig említést tett a fáról, ezen a többiek mindig vihogtak. Akkor történt egy szörnyű osztálykarácsony, amikor csalódtam benne nagyon nagyot: egy közönséges, sznob, szajhaféle húzott engem és undorítóan viselkedett velem, tette a megjegyzéseit és pofákat vágott, egy átlátszó nejlonba bugyolált törött, egy darab győri féle korong kekszet nyújtott át nekem vigyorogva, én kerültem a konfliktust és azt vallottam hogy úgy bánj a másikkal ahogyan szeretnéd hogy veled bánjanak sajnos, és nem csaptam hisztit elvettem és a helyemre mentem könnyes szemmel..Ő pedig, a nagy szigorú, bölcs lelkész úr elfordította a fejét, amikor ránéztem...mosolyogva kérdezte hogy kit húztam..aznap orrvérzésig sírtam és a mai napig nem hevertem ki, nem bántottam senkit, igyekeztem visszahúzodni, konfliktus mentesen hogy a tanulásra figyelhessek, zgyanis az én jövőmmel segíthettem csak a szüleimen, a mamám be akart menni de nem engedtem, az itteni szülő mind gazdag befolyáaos emberek voltak, akil kinéztek minket.
Egyszer megkért hogy tartsak órát a festészetről, ám én
annyira zavarba jöttem hogy alig nyögtem ki valamit, ügyetlenkedtem folyton az járt a fejembe amit a többiek mondtak, nem memertem önmagamat adni mert az nagyon ellentétes volt az övékkel, másoknak akartam megfelelni és elnyomtam magam a 4 év alatt, emiatt egy nagyon hamis megalázó kép alakult ki rólam másokban, nem mertem jóba lenni tanárokkal mert megszóltak érte..buta voltam.
Szóval zavarba jöttem elügyetlenkedtem és azt mondta nem akart szerepeltetni ezt nem gondolta volna majd rámcsapta az ajtót, a távozásáig nem köszönt és nem nézett rám, nem beszélt velem. Hirtelen egy szülőin az év közepén bejelentette hogy pályát vált. Rengeteget sírtam emiatt, mert lelkileg kötődtem hozzá nagyonis.
A bejelentése után a 3.nap után nem volt többé a tanárunk. Ő is szomorú volt, meghívott minket magához, úgy jött ki a mondandójából mintha én tudnám a lakcímét, amiért szintén kaptam egy aranyos megszólást. Ekkor nagyon zavarba jöttem a képzelgéseimtől, itt olyan tanárbácsis apásnak tünt, annak ellenére hogy utálták őt jól kijöttek vele, felidézték a régi emlékeiket..én sajnos nem nagyom tudtam hozzászólni és nem is mertem elfogadni semmit amit kínált, ha kimentem volna biztos összesetem volna a konyhájában. Akkor mikor egy lány
csoportosulás épp ment volna én is indulni akartam, ekkir behívott a konyhába és megmutatta a fás festményemet, majd érdeklődtem az új munkája iránt és ekkor egy 30 másodpercig csendben a szemembe nézett, furcs volt az arca, szánalom és a sajnálkozás keveréke volt, majd elköszöntem tőle de nem vette a lapot mással kezdett beszélgetni, egy jó barátnőféleség még tovább maradt néhány emberrel így én is maradtam. 23:40-ig maradtuk véletlenül..ez a lány az egyik kedvence volt, jóba volt/van a magas beosutású apjával é, tőle és a többiektől személyes jókívánságok mellett búcsút vett de tőlem nem sőt rám se nézett többé. Mindenkihez volt egy jó szó engem kivéve.
Az utolsó napján adtam neki egy búcsú képet, amit kissé zavartan de nagyon megköszönt. Mondta hogy még néhányszor visszalátogat majd, mikor beteg lévén kikérőt kértem tőle az ajtóból visszanézett és megkérdezte hogy tényleg képes voltam ezért betegen bejönni én mosolyogva bólogattam, nem szólt semmit csak elmosolyosott és odaadta a kikérőt, azt kérdezte hogy akkor utoljára találkoztunk, bólintottam és elköszöntem, hazáig sírtam. Olyan fájdalmas űrt éreztem, hogy alig éltem túl, nagyon hiányzott nekem, nagyon fájt a távozása, olyam rossz volt hogy félreismert egy kicsit és nem beszélgethettem vele többé, az életről a lélekről a természetről..akkor lehet hogy jobban megismert volna...stb. ilyen gondolataim voltak , nem hazudok 2 éven át csak vele álmodtam.
Valóban bejött minden évben volt hogy tőbbször is. Egysulinkban megrendezett népzenei találkozóra jött el elsőként, de iszonyat zavarban volt még előttünk is, visszahúzódott szinte semmiről nem tudott azzal a néhány emberrel beszélni, én ekkor torokgyulladásaal voktam ott, szóval én nem tudtam beszélni, a többiek előtt meg mit mondhatram volna? Szóval 5 perc után elment.
Egyre azt vettem észre hogy engem észre sem vesz, sőt a 3. Érettségi előtti évben nem köszönt egyátalán. Mindig érdeklődött a többiek felől, beszélgetett velük engem kkivéve. Azt hiszem a hatalmas munkába, jelentős esztétikai értékű lélekből festett képeim után egy nyomorult Jó napot!-ot megérdemeltem volna.
A szalagavatón szabályosan nagy ívben kikerülte az asztalt ahol a szüleimmel ültem. Nem viselkedtem kétértelműen soha, amit gondoltam az soha nem mutatkozott rajtam, nem én kezdtem azt hiszem.
Az anyám azt mondta ekkir hogy komolyam visszakéri a képeket. Valóban nagyot csalódtam emiatt benne, nem érdemekte meg, jellemtelenség.
Mit gondol, miért viselkedett így? Mi történhetett?
Ön szerint visszakérjem a festményeket vagy sem? Úgygondolon ez a bántó stílust nem érdemeltem meg, meglehetősen megalázó. ballagáson ahogy meglátta a mamámat rögtön elfordult, a többi szülővel meg leállt beszélgetni.
Mit tegyek?
Egy lány

Szakértőnk válasza a Mi tévő legyek? kérdésre

Kedves Levélíró!

Valóban nagyon ellentmondásos a tanára viselkedése. Nehezen lehet kitalálni, hogy vajon mit gondolhat, mit érezhet? Én azt tartom valószínűnek, hogy Ön is nagyon sokat jelentett neki. De a közeledései után talán megijedt, és utána távolságot tartott, talán azért, hogy a rosszindulatú pletykákat, és az Ön által leírt beszólásokat elkerülje. Talán pont ezáltal szerette volna Önt megkímélni a további rosszindulatú megjegyzésektől. Én úgy gondolom, hogy ne kérje vissza a képet. Azt őszinte szívvel adta. Lehet, hogy őt is bántották közvetlensége miatt, ezt nem tudhatjuk, de talán magyarázat lenne a viselkedésére.

Üdvözlettel:



Ivady Anita, pszichológus Ivady Anita, pszichológus
Hirdetések