Mit tegyek?

ora 2014-03-23 21:53:12
Kedves Doktornő!
Egy átlagos, 20 év körüli, picit husisabb (diéta folyamatban) lány vagyok, akik szeret futni és táncolni, zenét hallgatni és gitározni, írni és olvasni. Beszélni nem igazán szeretek, nehezen bízom meg emberekben, talán ez a szüleim válása vagy a kisgyerekkori rossz tapasztalatok miatt alakult így, mindenesetre szívesen meghallgatom az embereket és ha tudok tanácsot is adok. Néha meglepő, hogy másoknak mennyire könnyen tudok segíteni, vagy csak rávilágítani dolgokra, míg a saját életemet keszekuszának és menthetetlennek tartom.
Talán ezért nem tudom ( vagy csak nem akarom tudni), hogy mi a baj velem? Már ha lehet ilyet állítani, hogy baj van...
Nem mondanám, hogy egy pasizós-bulizós fajta vagyok, nem volt még barátom (legalábbis azt a kettőt, akik megcsaltak és még csak meg sem mondták, hogy nem akarnak velem lenni, csak leléptek, nem nevezném annak), bár elméletileg most van egy. Csak azért elméletileg, mert a srác...hogy is mondjam...nem igazán érzem azt, hogy azért akarna velem lenni, mert vonzódik hozzá, mert érdeklem, sokkal inkább azért, mert én vagyok az első lány az életében,m aki törődik vele, meghallgatja, ha valami bántja és vele együtt örül, ha valami jó történik vele. Meg persze még nem volt barátnője, és gondolom imponál neki, hogy valakinek igazán tetszik.
Az első randit én kezdeményeztem, miután egy 5-6 fős baráti összejövetelen találkoztunk, és úgy alakult hogy együtt alszunk, meg rajtunk kívül még két sráccal, mert a legjobb barátnőm, aki egy kicsit illuminált állapotban volt keresztbe feküdt az ágyon és lehetetlenség volt felkelteni, meg arrébb pakolni, hogy én is oda férjek. A lényeg, hogy én kezdeményeztem az éjszaka után és facebookon két-három naponta beszélgettünk, majd találkoztunk is. Egy hónappal később rá kérdeztem, hogy most akar-e valamit vagy csak jól el vagyunk, és azt mondta, hogy ő már úgy vette, hogy mi összejöttünk. Tudom, hogy nincs tapasztalata a lányokkal (még hiszek neki), de azért már itt furcsa volt az egész.
Azóta majdnem minden nap beszélgettünk és egyszer találkoztunk, mert az anyukája egy kicsit szigorúan fogja őt is meg a másik két testvérét is, főleg a 27 éves bátyját. Tudom, milyen az amikor egy szülő nem csak a féltés miatt, hanem a félelem vagy épp más személyiség és egyéb zavar miatt túlságosan is az otthonhoz köti a gyerekét. Nekem apukám Bordenline szindrómás, és vele éltem 6 évig, mielőtt haza költöztem volna anyukámhoz. Tudom mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy egy gyerek a saját szüleit elhagyja, és nem azért, mert felnőtt és függetlenné tud válni, hanem mert lelkileg annyira sérül, hogy nem lát más kiutat egy normálisabb élet folytatásához. De akkor is rosszul esik, hogy még csak nem is próbálkozik, miközben egy héttel a járásunk után azt mondta hogy szeret, amit nem hiszek el neki, mert szerintem lehetetlen, mert sok mindent nem tud rólam, mert félek elmondani neki dolgokat (ilyen a szüleim válása és a terveim is, mert félek, hogy megijed és elhagy, úgy mint előtte mások), ezért én nem is mondtam, meg mondjuk ezt nem egy üzenetben szeretném vele először közölni.
Pedig hiányzik és azt hiszem, hogy kezdek bele szeretni. Amikor nem vagyunk együtt, olyan mintha üres lennék, amikor elválunk akkor meg mérhetetlenül szomorú leszek, ami új, mert sohasem történt még velem ilyen. De félek, hogy én többet teszek ebbe a kapcsolatba mint ő, és csak azért marad velem, mert nem fogom annyira mint az anyukája (nem számoltatom be minden lépéséről; persze érdekel, hogy mi van vele) és törődöm vele.
Két hét múlva nálam alszik, és azóta egyfolytában utal rá, hogy akkor majd lefekszünk. Amikor közöltem vele, hogy nem lesz szex, mert korainak tartom, akkor szomorú lett, mintha azt mondtam volna, hogy idén elmarad a karácsony.
Félek, hogy én nem a barátnője vagyok, hanem az a lány, aki az egóját és a közérzetét javítja. Tudom, le kellene ülnöm vele ezeket megbeszélni (nem mintha nem akadályozná meg abban a személyes kontaktus, hogy hazudjon), de félek ettől. Hol kezdjem? Mit mondjak, hogy ne bántsam meg, és a lehető legjobban megértessem vele, hogy nem úgy működik egy kapcsolat, ahogy ő azt elképzeli? Mikor tegyem meg?
Előre is köszönöm a segítségét! (:

Szakértőnk válasza a Mit tegyek? kérdésre

Kedves Levélíró!

Én is azt gondolom, hogy személyesen kellene vele beszélned, már csak azért is, mert az interneten keresztül üzengetve, ha nem vagytok személyesen együtt, sok fontos információ elveszik. Nem látod a gesztusait, nem tudjátok megérinteni egymást, nem halljátok a hangsúlyokat, stb. Így pedig könnyű félreérteni egymást. Egyébként is, talán érdemes lenne úgy alakítani a kapcsolatotokat, hogy több időt tudjatok együtt tölteni, hogy közelebb kerülhessetek egymáshoz. Azt írod, "nehezen bízom meg emberekben.....mindenesetre szívesen meghallgatom az embereket és ha tudok tanácsot is adok....Félek, hogy én nem a barátnője vagyok, hanem az a lány, aki az egóját és a közérzetét javítja". Azt gondolom, egy kapcsolatban könnyen felborul az egyensúly és elveszik a kölcsönösség, ha az egyik fél jobban megnyílik, mint a másik. Az, hogy te törődsz vele, meghallgatod, simogatod az egóját, nem elég egy párkapcsolathoz, az is kellene, hogy mindez fordítva is tudjon működni. Hogy azt érezd, szeret téged és fontos vagy neki, érdemes lenne kicsit megmutatnod magadat és engedni, hogy ő is meghallgasson, megértse, mi zajlik benned. Ez persze kockázattal jár, de így tudtok közelebb kerülni egymáshoz és kideríteni, tényleg egymást kerestétek-e.

Hajrá!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések