Megérzések

ora 2013-10-11 01:12:27
Sziasztok! Most olvastam egy levél váltást, melyben egy 18 éves lány kért még áprilisban segítséget tőletek, mert nem tudta behatárolni a megérzései vajon tényleg azok-e vagy csak a véletlen műve. Egy rövid kis leírást szeretnék leírni az én esetemmel kapcsolatban, és az én kérdésemet, ami az én esetemben egy picit más.
Évekkel ezelőtt, még kislánynak mondható voltam (12 éves), mikor elkapott egy fojtogató érzés. Hetekig nyugtalan voltam, és édesanyám észre vette, rákérdezett mi bánt ennyire. Elmeséltem neki, hogy szent meggyőződésem, hogy egy hozzám nagyon közelálló rokon súlyos beteg lesz. Az érzés nem múlt el, azután sem, hogy anyukámmal elbeszélgettünk. Megértette velem, hogy lehet, hogy csak most vagyok abban az életszakaszban, mikor kezdem megérteni mit jelenthet egy személyt elveszíteni, és biztosan megijedtem, ezért van ez. Ő persze ezek után körbe telefonálta a családot (külföldön élünk egy ideje), de akkor (még) nem volt senkivel gond. Egy verset is írtam papámnak (aki valójában nagynéném férje, de nagyszüleim már nem voltak, ezért úgy nevelkedtem, hogy anyukám legidősebb nővérét és férjét tekintettem mindig nagyszüleimnek). A vers a halála utáni nézőpontomról tanúskodott, szomorú vagyok és nem értem, miért pont Ő, 'miért nem lehet ott a diploma osztómon'. Pár hónapra rá, megkaptuk a hírt, hogy anyukám egyetlen bátyja leukémiás. Mikor közölte velem, mindketten egyre gondoltunk; a megérzésem. Teltek múltak a hónapok, már egy év is eltelt, nagybátyám szerencsére a körülményekhez képest mondhatni jól volt (vagyis legalább is még élt), aztán a fojtogató érzés megint elfogott. Akkor már biztos voltam benne, hogy most tényleg papámmal van baj, mert az érzés sokkal erősebb volt, ténynek éreztem, holott még nem szembesültem vele. Anyukámnak megint beszámoltam róla, aki megint utána járt ennek, de semmi. Pontosan egy héttel rá, az iskolában kifordultam magamból, mintha nem is én lettem volna, mintha a rossz megérzés a rabjául ejtett volna. Aznap hazaértem, és rossz hír csapott arcom; papámnál végstádiumos tüdőrákot fedeztek fel egy véletlenül elvégzett vizsgálat során. Nagyon megijedtem, hogy elveszítem őt. Eltelt három év, kisebb dolgok kapcsán voltak kisebb megérzéseim, amiknek nem fordítok nagyobb jelentőséget. Tavaly novemberben elvesztettük nagybátyámat, aminek körülményei szintén érdekesek, ugyanis szombaton éjjel apukám vállán sírtam vigasztalhatatlanul, hogy meg kell ígérnie, vigyáz anyura, mert tudom, hogy most nagy baj lesz, és biztosan tudtuk, hogy akkor ő érzelmileg megzuhan. Másnap reggel hívott nagynéném, hogy a testvérük meghalt. De aztán idén tavasszal mondogattam barátomnak, hogy beszélnem kell nővéremmel, érzem, hogy terhes. Három hétig halogattam, gondoltam ha így lenne ő azt tudná, és már értesített volna, de nagy meglepetésemre a megérzésem után három héttel jelentette be, hogy kisbabája lesz, és három hetes terhes. Nem beszéltünk előtte hónapokig rendszeresen, és ha mégis váltottunk pár szót, nem említett semmit, amiből leszűrhettem volna a dolgot. Nyáron haza tértem, testvéri beszélgetés egy kávézóban; na mi lesz a pici neve? Ha lány ez, ha fiú az. Megmondtam neki, hogy először amit az orvos mond, az nem úgy lesz. A kicsi még úton van, decemberben születik, az egész család azt várja, vajon tényleg egy kis boszi vagyok-e, igazam lesz-e. Ez egy szép megérzés lenne, DE. És itt jön az, ami miatt elszántam magam, hogy írjak nektek. Pár napja volt egy álmom. Az álom jelentésében hol hiszek, hol nem. Attól függően, hogy mennyire volt ez számomra érzelmileg megterhelő. (Pl álmodtam a kutyám halálát, ami után nem voltak gondolataim, aztán álmodtam egy madár halálát, ami után érzelmileg megterheltnek éreztem magam.) Az álmomban arról álmodtam, ahogyan a papám meghal, aztán felébredtem -még mindig az álmomban-, és megéltem az álmom, aztán a végén rájöttem, hogy az álmodott dolog pontosan ugyan úgy megtörtént velem. Felébredtem, és azóta ezen jár az agyam. Nem olyan rég, kaptunk barátommal egy lehetőséget, hogy egy barátunk haza vinne minket karácsonyra, de a szüleim nélkül kellene mennünk. Elsőre nem voltam oda a dologért, annyira nem izgatott, mert tudtam, hogy kevés az esélye annak, hogy elengednének egy ilyen hosszú útra nélkülük, amit autóval kellene megtenni. Most pedig az álmom miatt nyugtalan vagyok. Percről percre jobban érzem, hogy nekem haza KELL mennem, és fogadjam meg anyukám tanácsát; "ha nagyon mennétek, inkább repülő!". Ma este eljutottam arra a pontra, hogy sírásba törtem ki, mert félek magamtól -a megérzéseimtől. Azok után, hogy nagybátyám halálát is ennyire erősen megéreztem, szerintem ez nem is csoda. Anyukámat nem szeretném "meghurcolni" újra, az évek alatti "én megmondtam!" rossz dolgokból elég volt. De ugyanakkor nem tudom eldönteni, hogy mit tegyek. Keressek fel egy pszichológust, aki segít kezelni ezt a bizonyos "hatodik érzéket"? Utazzam haza? És mit fogok tenni, ha hazamegyek, és akkor történik a baj? A szüleim nem tudnának utánam jönni, sok a munkájuk. És ha esetleg csak "feleslegesen" mennék? Utána vajon hogyan érezném magam? Persze, a válasz egyszerű; sosem tudom meg, ha nem utazom el, de őszintén megvallva akkor is feltenném ezt a kérdést, ha valaki biztosra mondaná, hogy tényleg baj lesz, jobb ha hazamegyek. Remélem a történetem érthető a kedves szakértő számára, és tud nekem tanácsot adni, mert úgy érzem ez egy körforgás, melynek a közepén állok, és nincs kiút. Előre is köszönöm: Em. 16/L

Szakértőnk válasza a Megérzések kérdésre

Kedves Em!

Valóban nehéznek tűnik ez a döntés, de biztos vagyok benne, hogy meg fogsz tudni birkózni a helyzettel! Szerintem érdemes lenne olyan szempontból is átgondolnod a helyzetet, hogy mi az, amit biztosan tudsz, milyen racionális információid vannak, mi az, amit logikai alapon feltételezel és mi az, amit a megérzésed tesz hozzá a történethez. Pszichológus vagyok, így elsősorban racionális magyarázatokat keresek, így a te esetedben is fontosnak tartanám, hogy mielőtt döntést hoznál, sorra vedd a racionális érveket is. Talán segíthet tisztábban látni, ha elkezded leírni, hogy milyen gondolatok és érzések kavarognak benned.

Hajrá!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések