/ Szakertő válaszol / Lelki problémák / Ez nem az én hibám...
  

Ez nem az én hibám...

ora 2013-05-05 20:38:53
Tisztelt doktornő!
Nem tudom, hol kezdjem. Elég sok problémám van. Azt hiszem depressziós vagyok. Ezt azért gondolom, mert már több, mint két éve rengeteget ingadozik a hangulatom, egyszer annyira boldog vagyok, hogy az osztálytársaim ijesztőnek tartanak, máskor (akár néhány órával később) meg olyan vagyok, mint aki arra vár, hogy mikor hal meg. Nagyon sokat sírtam, de most már azt se tudok. Semmi, ami régen érdekelt, már nem foglalkoztat. Rengetegszer akartam öngyilkos lenni; kétszer is nagyon közel voltam hozzá, hogy megtegyem. Hónapokon át vagdostam magam, de szerencsére egy-két heg kivételével már nem látszik semmi. Úgy vélem, az okát is tudom a depressziómnak: a szüleim viselkedése. Anyám körülbelül egy 3 évvel ezelőtt "megőrült". Nincs rá jobb szó: mindenkivel ok nélkül hisztizik, nem hallgatja meg senkinek a véleményét és a legkisebb problémáért (például ha kicsúszik a kezemből a villa és leesik a földre) hatalmas ordibálásokat tud csapni. Apám szerint se normális, amit művel és hiába próbált beszélni vele, segíteni őt, nem használt. Én is tettem lépéseket affelé, hogy javuljon a viszonyunk, de semmi eredményt nem értem el vele. Ugyanakkor apám se egy szent: mindig hangsúlyozza, hogy üljünk le és beszéljük meg, ha valamilyen problémánk van. Persze, mikor rá kerül a sor, nem bír türelmes lenni és nyugodtan beszélgetni, leordítja a fejem és sértődötten elmegy, hogy ugyan mit képzelek. Szerinte mindenki bunkó. Tavaly nyáron elmentünk biciklizni és én túl gyorsan mentem és kis híján belerohantam egy autóba. Az autó utasai halálra rémültek. Én egy percig se kételkedtem abban, hogy hülye voltam. Erre apámék oda értek hozzám és ahelyett, hogy segített volna felállni, inkább mindenki előtt jó hangosan lebunkózott, amit csináltam. Nem értem, ez miért volt bunkóság, amit csináltam. Hibáztam, de senkit se szidtam ezért. Neki sokkal fontosabb volt, hogy mások előtt megszégyenítsem, mintsem hogy megnézze, jól vagyok-e. Szüleim rengeteget veszekednek; minden hétévége veszekedéssel és takarítással megy el. Viszonylag nagy házunk van, de azért nem akorra, hogy egész nap takarítani kelljen. Nekem 2 óra alatt sikerül egyedül kitakarítanom szépen. Nagyon utálom az ordibálások miatt a hétvégéket, csak egy kis csendet és nyugalmat szeretnék. Az is baj, hogy rettegek bármit is mondani nekik bármiről, mert mindig találnak valamit, amibe beleköthetnek. Ha más állásponton vagyok, mint ők, rögtön sznob vagyok és tudatlan. Félek bármihez is hozzányulni a lakásban, mert ha elejtem vagy minimális zajt csinálok, nekem támadnak és anyám rikácsoló hangján elkezd leszidni. Emiatt állandó rettegésben vagyok, mert nem tudom, hogy mi rosszat fogok tenni vagy mondani, amiért "jutalmul" egy jó hosszú leszidást kapok. Azt sem értem bennük, hogy hiába tanulok jól, nagyon jól, kritizálnak azért, amiért csak tanulok és másra nem jut időm. Az tényleg igaz, hogy hétköznaponként, ha itthon vagyok, akkor nagy részt tanulok, de ez azért van, mert rengeteg órám van és sok idő, amíg haza érek. Viszont hétvégén mindig részt veszek a házi munkában, dupla annyit csinálok, mint a tesóm és magam után is mindig elpakolok. Sokszor érzem azt, hogy nekik semmi sem elég. Ha nem tanulnék és érettségi után a nyakukon lógnék, annak jogosan nem örülnének, de ha tanulok, mint most, nekik az sem jó. Nem bírom már sokáig... Tényleg nagyon sok mindent megpróbáltam, hogy jobb legyen és mindegyik kísérletem kudarcba fulladt. Egyszer megtaláltak nálam egy kést, amivel vagdostam magam, egyszer egy nagyon nagy kést, amivel le akartam szúrni magam, megint máskor egy nagy adag gyógyszert, amit be akartam venni. De eddig mindig kimagyaráztam valahogy (néha meglehtősen béna indokokkal) és még a hegeket se vették észre a kezemen. Egy fél évig rengetegszer volt olyan, hogy nagyon elkezdett dobogni a szívem, kapkodtam a levegő után, ijedt voltam, szédültem, nem tudtam gondolkodni. Aztán egy fél-egy óra múlva az egész elmúlt. Ez pánikroham volt?
Szóval újabban megint egyre sötétebben látom a jövőt és hiába van most egy hatalmas lehetőségem a jövőmet illetően (ami után mindenki gondolkodás nélkül kapna), nem tud vigasztalni. Sajnos egyre inkább a halálban látom a kiutat, csak van valaki, akit nagyon szeretek és nem akarok neki ekkora fájdalmat okozni. Mit csináljak, hogy ne legyek öngyilkos? Pszichológushoz nem mehetek, mert azt a megalázást, amit ezért szüleimtől kapnék, nem bírnám elviselni. Hogy lehet kilábalni ebből a helyzetből?

Szakértőnk válasza a Ez nem az én hibám... kérdésre

Kedves Levélíró!

Mindenképpen azt javasolnám, hogy fordulj személyesen pszichológushoz! Azt gondolom, így is folyamatosan ki vagy téve a veszekedéseknek és megalázásoknak otthon, azt érzed, semmi sem elég jó a szüleidnek, hiába próbálsz a kedvükre tenni. Talán ideje lenne váltanod és azzal foglalkozni, hogy neked mire van szükséged! Rosszul érzed magad a bőrödben, ingadozik a hangulatod, rengeteg szorongás és feszültség dolgozik benned és azon gondolkodsz, az öngyilkosság lehetne a kiút. Azt gondolom, ennél kevésbé végleges és visszafordíthatatlan megoldás is létezik, olyan, ami nem pusztító, hanem építő jellegű, még ha még nem is találtál rá!!! Törődj te magaddal, ahelyett, hogy azt várnád, a szüleid törődjenek veled! Kérj segítséget, hogy meg tudj küzdeni az otthoni helyzettel és akár azzal is, hogy a pszichológushoz járás további megaláztatásokkal jár! Hidd el, lesz pozitív változás, még ha eleinte kicsit nehezebb is!

Addig is azt javasolnám, próbáld meg levezetni a feszültségeidet konstruktívabb formában, például intenzív sportolás segítségével. Az is segíthet, ha elmondod valakinek, mi kavarog benned, leírod magadnak vagy megjeleníted képben, versben, zenében, stb. Emellett pedig igyekezz folyamatosan függetleníteni magad a szüleidtől, ne fogadd el automatikusan, hogy nekik van igazuk, ne akard megváltoztatni őket és elérni, megadják neked, amire vágysz, hanem újra és újra erősítsd meg a saját véleményedet és add meg magadnak te, amire szükséged van. Legyél olyanokkal, akikkel jól érzed magad, csinálj olyan programokat, melyek örömet okoznak és keress nyugalmat magadnak! Hétvégén is, amikor veszekedés van, hagyd meg ezt a szüleidnek, ne engedd, hogy rád is átragadjon a feszültségük!

Hajrá!



Pyreschitz Anna, pszichológus Pyreschitz Anna, pszichológus
Hirdetések