Szabó Diána Lili

Mindig is foglalkoztatott az írás gondolata. Úgy 3-4. osztályos lehettem, amikor kitaláltam, hogy én márpedig könyvet fogok írni. Az alapötlet egy növényhatározó volt, amiből végül álllatos-meséskönyv lett. 3 mese megírása után feladtam és nem is próbálkoztam újra. Leszámítva a sulis fogalmazásokat. Sokszor felolvasott egyet-egyet a tanárom az osztály előtt is. Aztán jött ez a kamasz-panasz „dolog”, ami újra tollat adott a kezembe. Általában feladom a dolgokat.

Mégha vannak jó ötleteim akkor is, vagy csak lustaságból, vagy félelemből (inkább az előbbi) nem csinálom végig a dolgot. Nagy lelkesedéssel belevágok - aztán hagyom porosodni a sarokban. Talán azért mert a kamaszpanasz nem tud porosodni, vagy valami megváltozott bennem. Nem tudom. De az írás az életem állandó részévé vált. Még akkor is, ha ezek csak nyúlfarknyi, oldalas cikkek, fordítások. Az ember képes változni (jó esetben), és különben is, soha ne mondd, hogy soha!